A távoli jövőben járunk, New Himuka futurisztikus városában. Ezekben a neonfényes, a technikai fejlődést egyértelműen központi szerepbe helyező időkben a tudósok már felfedeztek egy pszionikus hormont, mely az agyban termelődik, és segítségével az emberek érzékelését sokkal kifinomultabbá lehet tenni. Ez a felfedezés azonban drasztikusan megváltoztatta az addigi világot. Az égből mutáns szörnyetegek szálltak alá, akik emberi agyra éheznek (nem, nem zombik), és a civilizáció talán a kihalás szélére is sodródott volna, ha nincsenek azok a speciális érzékeléssel megáldott hősök, akik ezt az adottságot képesek kontrollálni és a felsőbb jó érdekébe állítani. Az Other Suppression Force (Másokat Elnyomó Haderő) pont e médiumok egy zászló alá bevonása érdekében jött létre, a városok védelmére szolgáló elit alakulatba pedig akár önkéntesen is be lehet lépni – itt jövünk mi a képbe.
Két hős, egy cél
Legalábbis akkor, ha Yuito Sumeragi történetét választjuk, mert két karakter szemszögéből is átélhetjük az eseményeket. Yuito még újonc (a sztori elején lép be az OSF-be), de szép karrier állhat előtte, persze ehhez egyre feljebb kell jutnia azon a bizonyos ranglétrán. A másik szereplő, Kasane Randall pedig felderítő, és gyerekkora óta hazája védelmében szolgál. Természetesen a két életút több ponton is találkozik a kampány során, és a sztori is bonyolódik egy sötét útra tévedt egykori veterán miatt. Van egy erős Attack on Titan-áthallás a koncepció végett, illetve a tutorial után szinte kötelezően vártam már, hogy mikor csapnak le a nemes egyszerűséggel csak Másoknak (Others) nevezett lények a városra, hiszen szinte tálcán kínálta magát az alkalom, de ezeket leszámítva kijelenthető, hogy a Scarlet Nexus elég összetett és jól megírt történettel, valamint háttértörténettel rendelkezik. Minden karakterről, helyszínről és ellenfélről olvashatunk külön a menüben, a július 1-jén debütáló anime pedig biztosan sokkal többet fog hozzátenni eme sci-fi világ megértéséhez és megkedveléséhez.
Egy valami már az indítás után rögvest szemet szúr. Nem akarok köntörfalazni: a Scarlet Nexus elképesztően jól néz ki! Nem csupán a részletgazdag, holografikus utcanevekkel és neon-reklámokkal teli belváros és bevásárlónegyed, de a külsőbb területek, gyártelepek, eldugott sikátorok is mind-mind eszméletlenül szépen festenek. Sci-fi rajongó szívem többször is megdobbant, hiszen bár a játéktér eléggé korlátozott (az úttestre például semmiképp sem futhatunk ki), sokszor a háttérbe is olyan borzasztóan aprólékosan megalkotott városrészeket tettek a fejlesztők, hogy komolyan mondom: le a kalappal. Többször is eszembe jutott a Remember Me, főleg a cyberpunkba hajló nyomornegyedek vagy ipari területek láttán. Az idill csak néha törik meg, ugyanis egy-két helyszínnél előtérbe tolakodik a fantáziátlanság és a monotonitás, de összességében elmondható, hogy a pályák iszonyú szépen és aprólékosan vannak megalkotva, és öröm gyönyörködni bennük.
Lendületes növényirtás
A Scarlet Nexus több helyen is JRPG-ként van feltüntetve, de ez tévedés. A játék jóval közelebb áll a klasszikus hack ’n’ slash zsánerhez, amihez adagoltak némi JRPG-keveréket is, de a játékmenetben sokkal inkább a harcok dominálnak, mintsem az, hogy kinek mennyi tapasztalati pontot osztunk el bossfight után. Ha pedig harcra kerül sor, akkor ott kő kövön nem marad! Mármint, ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis telekinézisünk segítségével komplett parkoló autókat, betondarabokat, vagy egyéb tereptárgyakat vághatunk az ellenfelekhez (egy kis InFamous-áthallás). A sztenderd és az erősebb csapások mellett pedig csapattársainkat is bevethetjük a küzdelmek során, akik egyedi képességeik segítségével színesítik a palettát. A harcok dinamikusak, élvezetesek és elég könnyen kitanulhatóak – nehézségi szinttől függően mindenki megtalálhatja bennük a megfelelő kihívást. Fő küldetéseink a város bizonyos pontjaira szólítanak, ahol aztán a klasszikus „dungeon-kipucolós” módszerrel haladhatunk egyre előrébb, szénné gyilkolva az ellenfeleket és bőszen gyűjtögetve az EXP-t, valamint a különféle értékes kiegészítőket.
Amit viszont sosem használtam – és teljességgel feleslegesnek is érzem –, az a target lock. Benne van a játékban, valakinek talán előnyére is válik, de a harc hevében a jó öreg God of War vagy Devil May Cry módjára inkább össze-vissza csépeltem mindent és mindenkit, mintsem hogy nekiálljak egyenként kijelölgetni a megfelelő célpontokat. Itt újfent megjegyezném, hogy a Scarlet Nexus vajmi kevés szerepjátékos elemet tartalmaz, és szellemiségében sokkal közelebb áll a God Eater (csak hogy a Bandainál maradjunk) játékmenetéhez, magyarul: üsd, vágd, nem apád! Képességeink természetesen fejleszthetőek egy jól átlátható skill-fa segítségével, ahol nem csupán a minél durvább új mozdulatokat sajátíthatjuk el, de például a dupla-ugrást, vagy a levegőben dashelést is itt tanulhatjuk meg.
Menjünk, igyunk egy szakét!
Társaink új képességeit úgy oldhatjuk fel, ha teljesítünk velük egy-egy „Bond Episode” részt. Ezek apróbb beszélgetős szegmensek, ahol velük tartunk, hogy kapcsolatunkat szorosabbra fűzzük az illetővel. Mindenkihez több ilyen „kitérő” kapcsolódik és érdemes is megcsinálni mindet, mert ezek által tanulhatnak új speciális támadásokat, amik aztán a harcoknál lesznek hasznosak. Van egy központi bázisunk, egy „hideout” is, ahol mindenkivel beszélgethetünk, megnézhetjük az épp aktuális híreket a tévében, sőt bizonyos tagoknak még ajándékokkal is kedveskedhetünk. Jó RPG-hez mérten a boltosnál (aki olyan, mintha a Death Strandingből lépett volna ki) vásárolhatunk, eladhatunk vagy elcserélhetünk tárgyakat. A zöld Light Jelly az egyik legfontosabb életerő-visszatöltő, úgyhogy ebből érdemes minél többet magunknál tartani, bár a pályákon elszórva is lelhetünk belőlük párat.
Ordas nagy spoiler lenne, ha a sztori előrehaladtával kioldható speciális támadásokról vagy árulásokról szót ejtenék, úgyhogy nézzük meg inkább, hogy miben nem remekel annyira a Scarlet Nexus. Az irányítás egy kissé túl érzékeny, legalábbis jól látszik, hogy alapvetően nagyobb, nyílt területekhez tervezték, így a kisebb sikátorokban bizony gyakran futottam a falnak. A kamera sem áll mindig a helyzet magaslatán, ugyanis harcoknál hiába próbáltam odébb futni, hogy egy bizonyos tereptárgyat magamhoz tudjak húzni a csatatér széléről, valamiért a kamera rendre visszatáncolt az aktuális ellenfelekre, amivel jócskán összezavarta az egyébként fluid és felettébb látványos összecsapásokat. Többször is visszarángat a játék ugyanarra a helyszínre – főleg opcionális mellékküldetéseknél –, ami egy idő után kissé repetitív lehet, de nekem nem volt vele különösebb problémám.
Küldetés teljesítve
A félig növény, félig állat (vagy épp humanoid) ellenfelek szörnyen jól néznek ki, és kicsit a Last of Us némely rémségére emlékeztettek. Mindnek van egy gyenge pontja, amit a nagyobb méretűeknél vagy épp a bossoknál érdemes is megkeresni és elsődlegesen azt támadni. Normal fokozaton a játék felénél sikerült belefutnom egy Dark Souls-nehézségű bossfightba, de valószínűleg csak én nem találtam meg a megfelelő taktikát. A harcok remekül ballanszoltak és változatosak, számomra a sokadik küzdelem sem volt unalmas. Mind karakterünk, mind társaink egyéni kiegészítőkkel és ruhadarabokkal cicomázhatóak, úgyhogy a játék második felét osztagom már divatos mecha-nyuszifüllel a fején tolta le.
Egyaránt választható angol és a japán szinkron – én utóbbi mellett tettem le a voksom. A zenék helyenként egész epikusak, máshol (mondjuk a városban) pedig skratchelős hip-hopba váltanak át, ami visszaidéz egy kis Yakuza-hangulatot. Interakcióra sajnos még a bevásárló negyedben sincs lehetőségünk (azon kívül, hogy néhány biciklit vagy kukás zsákot fellökhetünk), csupán bizonyos emberekkel elegyedhetünk szóba, illetve a boltost látogathatjuk meg. Mint már említettem, a játéktér is eléggé le van korlátozva, de cserébe legalább kedvünkre csodálhatjuk a kidolgozott sci-fi háttereket.
Talán a környezet, talán a sztori, talán a harcok dinamikussága miatt, de a Scarlet Nexus elérte, hogy sokkal jobban be tudott húzni, mint két éve a God Eater 3, és ez szerintem főként abban keresendő, hogy még inkább az arcade irányba tolták el ezt a hack ’n’ slash/JRPG keveréket. Egészen fun, mikor a harc hevében felpattansz egy parkoló buszra, és elkötve annak tetején állva darálsz végig több ellenfélen, majd egy látványos hátraszaltóval levetődsz róla, miközben darabjaira robban. Aki imádja az animés, látványos küzdelmeket, az itt örömkönnyeket fog potyogtatni. Másrészt a játék világa tényleg lenyűgöző (ebben a Deluxe Editionhöz járó digitális artbook is meggyőzhet bárkit), de maga a játékmenet is végig szórakoztató tud maradni, a sztori pedig – bár jócskán vannak benne klisék – képes fenntartani az érdeklődést. Valahogy így kell egy új IP-t manapság a piacra dobni!
