Vannak azok a játékok, amik egész egyszerűen olyan szinten semmilyenek, hogy az ember rögtön a végigjátszás után el is felejti őket, és sajnos a Scarlet Hood and the Wicked Wood is pont ilyen. Pedig a Devespresso Games alkotásának vannak erős pontjai, hiszen a grafikája például elég szép, ahogy a humora is nagyon kellemesnek mondható, azonban ezek végül nem állnak össze egy nagy, élvezhető vagy különleges egésszé, így a program nem tud felnőni a benne lapuló potenciálhoz.
Rocksztárnak lenni nem könnyű meló
A Scarlet Hood and the Wicked Wood főszereplője Scarlet, a fiatal énekes, aki Kentucky egyik poros településén tengeti mindennapjait, azonban talán mondanunk sem kell, hogy ennél a kisvárosi életnél jóval többre vágyik. Főhősnőnk valódi rocksztár szeretne lenni, akiért egész Amerika rajong, és akinek a koncertjére mindenhol csak tódulnak a tömegek, ezt az ambiciózus álmát viszont némi mágiával megtámogatva két pillanat alatt bedarálják a modern szórakoztatóipar kíméletlen fogaskerekei.
Scarlet ugyanis egy félreértés miatt rögtön az első fellépés után komolyan összebalhézik bandájával, ha pedig ez önmagában nem lenne elég, a lányra még egy tornádó is lesújt, hogy átrepítse egy különös és idegen varázsvilágba, ahol a boszorkányok nemcsak léteznek, de valamiért mind főhősünkre vadásznak. Innentől kezdve pedig csak Scarleten (vagyis egész pontosan rajtunk) áll, hogy megpróbáljon visszajutni a saját jól ismert valóságába, miközben ésszel vagy erővel az életére törő rémségeket is megneveli.
Mindig a sárga úton!
Talán már a fentiekből is érződik, hogy a Scarlet Hood and the Wicked Wood története bizony nagyban merít az Óz, a nagy varázsló világából és cselekményéből. Kétségbeesni azonban nem kell, a fejlesztők pár saját ötlettel és csavarral is feldobták a sztorit, így nem csak L. Frank Baum regényének nem hivatalos verzióját kapjuk a pénzünkért. Plusz a Devespresso Games az egész világot nyakon öntötte némi könnyed, egyszerű humorral is, amitől az alkotásuk a maga nemében tagadhatatlanul bájossá vált.
Ez a könnyed hangulat pedig végső soron nemcsak a humorra, hanem az egész programra is jellemző. A Scarlet Hood and the Wicked Wood játékmenete nem túl összetett, igazából csak rengeteg beszélgetésre és néhány logikai fejtörő megoldására épül, illetve van itt egy nagyon minimalista harcrendszer is. Épp ezért összességben elmondható, hogy a Devespresso Games alkotása nagyjából tíz perc alatt kiismerhető, és utána már nem is nagyon fog minket meglepni a kampány során.
A fejlesztők becsületére legyen azonban mondva, hogy érezhetően próbáltak némi változatosságot csempészni a programba, avagy a Scarlet Hood and the Wicked Woodban a legtöbb problémára nemcsak egy megoldást találunk. A folyamatosan ránk lövöldöző majommal például leszámolhatunk úgy, hogy egy óvatlan pillanatban szabotáljuk a puskáját, de az is egy járható út, ha inkább életre keltünk egy bádog lovagot (akinek előbb természetesen szereznünk kell egy szívet), hogy az védjen minket a záporozó golyóktól. Ez a megoldás pedig ad egy kellemes összetettséget a játéknak, ami mindenképp az előnyére válik.
Szürke mágia
A Scarlet Hood and the Wicked Woodnak azonban a fentiek fényében is akad egy elég komoly hibája, ami nem más, mint a hangulat teljes és tökéletes hiánya. Pedig a színes grafika, a könnyed humor és a főmenüben felcsendülő pörgős, életvidám zene mind azt sugallják, hogy magának a játéknak is egy ártatlan, de azért szórakoztató kalandnak kéne lennie, a Devespresso Games alkotása azonban ehelyett leginkább sajnos csak jellegtelen és unalmas.
A játékból ugyanis nagyon látványosan hiányoznak az emlékezetes helyszínek, az ötletes feladványok, vagy úgy egyáltalán bármi, amire a kampány kipörgetése után fél nappal emlékezhetnénk. Persze mindez nem azt jelenti, hogy a Scarlet Hood and the Wicked Wood olyan rossz program lenne, de cserébe nem is túl jó, épp ezért a beszerzését leginkább a könnyedebb logikai játékok kedvelőinek tudjuk ajánlani, és nekik is csak egy combosabb leárazás mellett.
