Játszom, és nem akarok hinni a szemeim által közölt információnak. Rápillantok a naptárra: 2008. Akkor nem én vagyok eltévedve, hanem ez, ez a Samurai Warriors 2 nevű jövőutazó. Miért? Mert 2006 őszén jelent meg Xbox 360-on, jóval előtte PS2-n, megélt azóta két expanziót és mégis, az alapjáték, a maga 1024x768-as maximális felbontásával, förtelmes grafikájával jelent meg PC-re, most. Üröm az örömben, hogy gépigénye nincs, csak gyomor kell hozzá, egy erő. Félretéve (nagy nehezen) az említett otrombaságokat, a folytatásban tartalmilag keresek kapaszkodót.
Akinek nem ismerős a játék: egy teljesen önálló műfaj képviselőjével van dolgunk, ötven ilyen témájú, vagyis: „megyek a harcmezőn és kvázi egyedül megvívom a háborút, vagy legalábbis addig jutok, amíg a billentyűzet el nem kopik” játék kapható már konzolokra. Japánban igen népszerű ez a kaptafa, ezért a nevezett ország történelmi eseményeit szövi magába a cselekmény tesztalanyunkban. Minden karakter (cirka 26, vagy több) önálló kis mesével rendelkezik, két szereplő kivételével fejenként öt küldetés vár ránk, valamint alanyonként egy extra „mi lett volna ha” fejezettel válik teljessé a lista. Harc közben az időtől és a kombók számától függően tapasztalati pontokat kapunk, valamint találhatunk aranyat és energiatöltő falatokat.
Tápolni fontos, mivel ahogy az lenni szokott, egyre keményedik az ellenállás, és hogy valami pozitív dolgot is mondjak, ez az elem egész jól ki lett dolgozva. Fejleszthetjük saját képességeinket, fegyvereket vásárolhatunk és edzhetjük azokat tovább, erősíthetjük a hadseregünk rangosabb tagjait, de még lovat is berendelhetünk. Van, ami tapasztalati pontokból automatikusan nő, a többit aranyért mérik, amit - ha épp megutáltuk aktuális kedvencünket -, más hősre is elkölthetünk.
A játszható figurák száma bár magas, nem hatnak annyira üdítően, hogy mindegyikkel nekiessen a játékos az ellennek újra, és unalomig csépelje azt. Az összes általunk vezérelhető karakterre igaz, hogy alap támadásuk mellett mind rendelkezik két, karakterenként eltérő speciális támadással, és kész. Az amúgy japános káoszt a sztori mód igyekszik egységes keretbe foglalni, kevés sikerrel. Erősítve a taktikai életérzést minden hadszíntér előtt variálhatunk a felszerelésünkkel, a személyes őrségünkkel, megnézhetjük a térképet, a küldetés célját és a tiszteletüket tevő tisztek listáját, képességeit. Aztán indulhat az ész nélküli gombkoptatás, persze stratégiai érzék nem kell hozzá. Desszertként osztott képernyőn egy cimboránk társaságában is belevethetjük magunkat a hentelésbe, online multiplayer persze nincs, bár ez szerintem nem meglepő.
Csalódás, főleg, ha teljes áron fogják ezt kínálni. Van viszont egy apró kis mentsége (oké, amellett, hogy akik erre gerjednek, jó ideig el lehetnek azzal, hogy fejlesztgetnek, karaktereket nyitnak meg), ez pedig egy japán táblás társasjáték, ami hozzá jár, és a Sugoroku névre hallgat a főmenüben. Kis arany-gyűjtögetős, japán-hódítós szösszenet, de nem igazán rántja ki a mélyből a főjátékot.
Akinek nem ismerős a játék: egy teljesen önálló műfaj képviselőjével van dolgunk, ötven ilyen témájú, vagyis: „megyek a harcmezőn és kvázi egyedül megvívom a háborút, vagy legalábbis addig jutok, amíg a billentyűzet el nem kopik” játék kapható már konzolokra. Japánban igen népszerű ez a kaptafa, ezért a nevezett ország történelmi eseményeit szövi magába a cselekmény tesztalanyunkban. Minden karakter (cirka 26, vagy több) önálló kis mesével rendelkezik, két szereplő kivételével fejenként öt küldetés vár ránk, valamint alanyonként egy extra „mi lett volna ha” fejezettel válik teljessé a lista. Harc közben az időtől és a kombók számától függően tapasztalati pontokat kapunk, valamint találhatunk aranyat és energiatöltő falatokat.
Tápolni fontos, mivel ahogy az lenni szokott, egyre keményedik az ellenállás, és hogy valami pozitív dolgot is mondjak, ez az elem egész jól ki lett dolgozva. Fejleszthetjük saját képességeinket, fegyvereket vásárolhatunk és edzhetjük azokat tovább, erősíthetjük a hadseregünk rangosabb tagjait, de még lovat is berendelhetünk. Van, ami tapasztalati pontokból automatikusan nő, a többit aranyért mérik, amit - ha épp megutáltuk aktuális kedvencünket -, más hősre is elkölthetünk.
A játszható figurák száma bár magas, nem hatnak annyira üdítően, hogy mindegyikkel nekiessen a játékos az ellennek újra, és unalomig csépelje azt. Az összes általunk vezérelhető karakterre igaz, hogy alap támadásuk mellett mind rendelkezik két, karakterenként eltérő speciális támadással, és kész. Az amúgy japános káoszt a sztori mód igyekszik egységes keretbe foglalni, kevés sikerrel. Erősítve a taktikai életérzést minden hadszíntér előtt variálhatunk a felszerelésünkkel, a személyes őrségünkkel, megnézhetjük a térképet, a küldetés célját és a tiszteletüket tevő tisztek listáját, képességeit. Aztán indulhat az ész nélküli gombkoptatás, persze stratégiai érzék nem kell hozzá. Desszertként osztott képernyőn egy cimboránk társaságában is belevethetjük magunkat a hentelésbe, online multiplayer persze nincs, bár ez szerintem nem meglepő.
Csalódás, főleg, ha teljes áron fogják ezt kínálni. Van viszont egy apró kis mentsége (oké, amellett, hogy akik erre gerjednek, jó ideig el lehetnek azzal, hogy fejlesztgetnek, karaktereket nyitnak meg), ez pedig egy japán táblás társasjáték, ami hozzá jár, és a Sugoroku névre hallgat a főmenüben. Kis arany-gyűjtögetős, japán-hódítós szösszenet, de nem igazán rántja ki a mélyből a főjátékot.
