Esélyes, hogy sokan már nem is emlékeznek a sorozatra, talán soha nem is találkoztak vele, elvégre a főleg Japánban népszerű széria lényegében nem vált olyan népszerűvé, mint inspirációs forrásai. Ezek közül a Street Fighter is letagadhatatlan, miközben az első, 1993-as epizód a Neo Geo hírnevét öregbítette, főleg a tradicionálisabb szamurájkedvelők körében. A később a Nintendo, a Sega és a Sony, majd a Microsoft gépeire, nagy ritkán PC-re is ellátogató sorozat végül egy jókora kihagyás után kap most új erőre, méghozzá úgy, hogy elkészítésében a The King of Fighters 14 és az SNK Heroines: Tag Team Frenzy alkotói is belefolytak, ezzel pumpálva friss vért a kaszabolós játékmenetbe, ami egyben reboot is. Ezért lett elhagyva a számozás, miközben fő belépőként a 2019-es rész a tizenkettedik a sorban. Unreal motorral, minden jóval felszerelve, természetesen, ahogyan azt kell.
A Shura útja
Bár van történetes mód, ami némi történelmi visszaemlékezéssel, karakterbemutatóval indít attól függően, hogy kit választunk a jelenlévő 16 harcos közül, a lényeg ezúttal is a 2D-s, kétszemélyes, egymás elleni küzdelmeken van. Hogy kire bökünk, az természetesen befolyásolja a bunyók látványát és stílusát, elvégre a harcmodor és a fegyvernem is eltérő, de jó verekedős anyagként az sem baj, ha törékeny leányzóval, csontos férfiemberrel esünk neki a hatalmas, nem kevés túlsúllyal rendelkező kolosszusnak, maximum többet kell pattognunk körülötte, hogy elkerüljük csapásait. A kiegyensúlyozott harcrendszer lényegében az eltérő erejű támadásokra, a kombók összefűzésére, valamint a speciális energia feltöltődésére épít, utóbbival aztán lehet durva csapásokat indítani, emellett nem véletlen az sem, hogy a játék indításakor kiválaszthatjuk, mennyire zavar minket a vér és a csonkolás látványa. Merthogy a megfelelő pillanatban alkalmazva cafatokat eredményeznek suhintásaink, a paradicsomlé is fröcsög rendesen, de ha ez problémákat okoz, a funkció bármikor kikapcsolható a menüben.
A többszöri végigjátszást mindenképpen jutalmazza a rendszer (trófeákkal és achievementekkel), így érdemes minden karakterrel letudni a történetes módot, de ha azt esetleg elunnánk, a gyakorláson pedig már régen túlvagyunk, akkor is van még bőven lehetőség a csatározásra. Van a sima verekedésre Versus, ott a több ellenfélre a Survival, de akár száz „szellem” ellenféllel is összeakaszthatjuk a bajszunkat, mielőtt nekiindulunk az online csatamezők meghódításának. Választék és lehetőség tehát van bőven, amiatt nem kell aggódni, hogy hamar ráunnánk a játékra, bár emellett is kicsit drágának tűnik az igazából ma már alapfelszereltségűnek mondható csomag.
Élvezetes kaszabolás
Ezért aztán a Samurai Shodown alapvetően egy jól összerakott, elsőre talán a megszokottnál nehézkesebbnek tűnő verekedős anyag, ami idővel egyre jobban beszippantja a játékost, így nyújtva önfeledt órákat, de teljes mértékben nem zárkózik fel az aktuális zsánerbeli ellenfelek mellé. Visszatérésnek egyébként azt mondom, még így is rendben van, a kihagyott évek száma ugyanis nem kevés. Az Unreal 4-es motornak hála a rajzolt látvány leginkább az utolsó Street Fightert idézi, emellett egészen kellemes a szemnek, ha már megszoktuk az egyedi dizájnt. Kellőképpen véres és szórakoztató a harc, a karakterek is jók, érdemes mindet kipróbálni, illetve a zenék is rendben vannak. A sztori kicsit álmosító ugyan, de nincs vele nagyobb gond, a főellenség pedig viszonylag ötletes/emlékezetes, bár nem kiemelkedő. A Samurai Shodown visszatérése így kellemes meglepetés, ami év végéig elvileg PC-re és Switchre is befut, aztán remélhetőleg nem kell újabb évtizedeket várni arra, hogy tovább fejlődjön a franchise.
