Vannak bátor emberek, vannak vakmerő emberek, meg aztán itt vannak a Ska Studios fejlesztői, akik alig pár hónappal az Elden Ring debütálása után piacra dobták a legújabb soulslike címüket a Salt and Sanctuary folytatásaként szolgáló Salt and Sacrifice képében. És bár az első rész annak idején elég szép sikereket ért el a játékosok és a kritikusok között egyaránt, azért csak adja magát a kérdés, hogy lehet-e maradandót alkotni a soulslike zsánerben ilyen röviddel azután, hogy a FromSoftware gyakorlatilag egy új szintre emelte azt?
Mágusok kíméljenek!
A Salt and Sacrifice sztorija szerint Alterstone királyságában járunk, melyet mágusok egész hada tart rettegésben, és nem a nyugodtan hunyorgó vagy bölcsen pipázó fajtából. Alterstone varázslói bomlott elméjű és fekete lelkű gonosztevők mind, akiket a mágia megrontott és a saját képére formált, így már egyáltalán nem hasonlítanak azokra az átlagos halandókra, akik egykor voltak. A törvénytisztelő polgárok persze nem szívesen erednek ezeknek a hatalmas és veszélyes lényeknek a nyomába, így Alterstone-ban minden elfogott bűnöző két lehetőség közül választhat: halál vagy mágusvadászat.
Talán mondanunk sem kell, hogy a sztori szerint mi is egy elítéltet, egy úgynevezett Marked Inquisitort alakítunk, a célunk pedig az, hogy kivégezzük a királyságot terrorizáló összes mágust. A helyzet első pillantásra reménytelennek tűnhet, hiszen mégiscsak félistenek torkát kéne átvágnunk, de szerencsére az inkvizítoroknak van egy adu a tarsolyukban: a felesketésükkör elmondott rituálé miatt nem tudnak meghalni, amíg nem végeztek a célpontjukkal. Ez pedig igen jól fog jönni, hiszen a soulslike zsáner hagyományainak megfelelően a Salt and Sacrifice-ban is rengeteget bámuljuk majd a You Died felirat helyi megfelelőjeként funkcionáló Obliteratedet.
Dark Souls, csak kicsiben?
Már a Salt and Sanctuary esetében is sokan megjegyezték, hogy a program még egy átlag soulslike címnél is jobban feleleveníti a Dark Souls-széria legszebb hagyományait, ez pedig a Salt and Sacrifice-ról is abszolút elmondható. A dark fantasy háttérvilág, a hangulat, az irányítás, és persze a főellenfél harcok ismerősek lesznek mindenkinek, aki korábban már belefutott a FromSoftware címeibe, ez azonban nem feltétlen probléma, hiszen bevált recepten minek változtatni, ugye. Meg aztán a Salt and Sacrifice-nak van pár saját ötlete is, amivel megbolondítja a betonbiztos koncepciót.
Ami az alapokat illeti, itt még nem vágtázott túlságosan szabadon a fejlesztők fantáziája, avagy lesz itt minden, amit egy derekasabb soulslike címtől látatlanba elvárnánk. A központi hub szerepét például a Pardoner’s Vale néven futó település kapta meg, ahol kezdetben csak pár hozzánk hasonlóan legatyásodott inkvizítor lófrál, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy bővül a település is. Itt tudunk kereskedőkkel egyezkedni, a felszerelésünket fejleszteni, szintet lépni, és persze a mágusok vadászatára is innen indulhatunk el egy rúnakapun keresztül.
Onnantól kezdve pedig, hogy megérkezünk a terepre, egyből fel fog tűnni, hogy a Salt and Sacrifice lényegében egy 2D-s Dark Souls. A tábortüzek szerepét például obeliszkek vették át, melyeknél ha megpihenünk, akkor nem csak mi gyógyulunk fel, hanem a szörnyek is újraélednek, míg lelkek helyett itt a legyőzött ellenfeleinkből kiömlő sót kell gyűjtögetnünk (League of Legends veteránoknak ismerős lehet a helyzet), amit szintlépésre használhatunk, és ami természetesen lenullázódik minden egyes halálunkkor.
Halálból pedig lesz bőven, hiszen a Salt and Sacrifice jó soulslike-hoz méltóan piszok nehéz tud lenni. Ha nem figyelünk, akkor még a mágusok legutolsó csatlósa is inasba rakhat egy kombóval, a combosabb ellenfelekről már nem is beszélve. Persze a harcok azért így is igazságosak maradnak, avagy ha ésszel játszunk, és kifigyeljük, hogy kit mikor sebezhetünk meg büntetlenül, akkor még az „átlagos” bossok és a mágusok legyőzése sem lesz lehetetlen feladat.
Végezetül pedig komoly hiba lenne megfeledkezni a pályákról, amik valami elképesztően kiterjedtek és összetettek a 2D-s ábrázolás jelentette korlátok ellenére is. A Salt and Sacrifice-ban ráadásul némi metroidvania beütés is tetten érhető, így mindig érdemes visszalátogatni a korábban már teljesített szintekre, mert új felszereléseinkkel újabb és újabb részeket érhetünk el általában.
Illetve vannak még speciális ajtók is, amiket csak adott számú mágus legyőzése után nyithatunk ki, és amik mögött komplett pályaszakaszok lapulnak, új ellenfelekkel, új zsákmánnyal és persze új mágusokkal. Ha a sztorit követve azt veszitek észre, hogy hirtelen indokolatlanul megugrott a nehézség, érdemes megnézni, nem hagytatok-e ki egy-két ilyen ajtót valahol, ezeket ignorálva ugyanis hamar komoly szinthátrányba kerülhet az ember ellenfeleihez képest. Nem saját tapasztalatból beszélek természetesen, egy haverom mondta, hogy van ilyesmi is.
A halott mágus a jó mágus
Minden soulslike cím lényeges elemét képzik a bossok, és nincs ez másként a Salt and Sacrifice esetében sem, ahol rögtön két típust is kapunk belőlük. Egyrészt ott vannak a hagyományos, tradicionális főellenfelek, akik rengeteg életerővel, brutális kombókkal és lehetetlennek látszó mozdulatokkal terrorizálnak minket, másrészt pedig mágusokra is vadászhatunk, akikkel nem elég szimplán megküzdeni, hanem végig kell hajkurásznunk őket a pályán, mielőtt tőrünkkel kivághatnánk a sötét szívüket.
Ez utóbbi megoldás lényegében úgy néz ki, hogy először fel kell kutatnunk a mágusok legutóbbi áldozatát, innentől kezdve pedig nyomon követhetjük a célpontunkat, hogy végül félholtra verhessük és megfoszthassuk minden hatalmától. És bár ez papíron roppant izgalmasnak hangzik, a gyakorlatban sajnos elég vérszegény móka lett a mágusvadászat.
A hajsza ugyanis a pályák korábban már bejárt szakaszain zajlik, így olyan érzésünk lehet, mintha a fejlesztők újrahasznosított elemekből építkeztek volna, ráadásul a varázslók sem lettek túl izgalmas ellenfelek. A legtöbbnek csak pár jól bejáratott mozdulata van, és valahogy a sebzésük se az igazi tapasztalataim alapján. Ugyanis amíg a hagyományos főellenfelek már a játék elejétől keményen megizzasztottak, addig a mágusokat sokszor nemes egyszerűséggel ki tudtam tankolni, csak arra kellett figyelnem, hogy a karakterem ne merüljön teljesen ki a folyamatos csapkodásban.
Épp ezért a Salt and Sacrifice ezen része nagyon vegyesnek érződik. A hagyományos főellenfelek érdekesek és kellő kihívást jelentenek (ezúton is elnézést minden szomszédomtól, akiknek hajnali kettőkor arra kellett kelniük, hogy „Dögölj már meg, te rohadék!”), a mágusok azonban közel sem ennyire acélosak. Maga az elképzelés még jó lenne, de a kivitelezés már annál döcögősebb, így ezek az összecsapások a Salt and Sacrifice egyik mélypontját jelentik, amiért nagy kár, mert a lehetőség ott lapult a koncepcióban, csak kihasználni nem sikerült.
Amikor elillan a mágia
És bár a Salt and Sacrifice sok szempontból egy remek játék, sajnos nem a mágusok utáni hajsza jelenti az egyetlen gyenge pontját. Érdemes például megemlíteni a képességfát, ami a Salt and Sanctuary megoldásához képest jóval átláthatatlanabb lett. A fejlesztők ugyanis úgy döntöttek, hogy a nagy egész helyett mindig csak az elérhető skillek egy kis szeletét mutatják nekünk, így pedig kifejezetten körülményes a különféle képességek között keresgélni.
A másik problémás témát a kinézet jelenti. A Salt and Sanctuary annak idején egy roppant stílusos, kicsit talán pixeles grafikát kapott, ami remekül ment hozzá, a Salt and Sacrifice pedig ezt próbálta tovább finomítani és csinosítani, ami egy rossz döntésnek bizonyult. Végeredményben a folytatás ugyanis nem lett sokkal szebb az elődjénél (sőt, néha kifejezetten a 2000-es évek elejének Miniclip játékait idézi a látványvilága), de cserébe mintha kiveszett volna belőle a lélek, ami a Salt and Sanctuary minden képkockájáról visszaköszönt anno. De persze ez egy erősen szubjektív meglátás, könnyen lehet, hogy csak a nosztalgia homályosította el a szememet.
Indulhat a vadászat!
Ne hagyjátok azonban, hogy a fentebb említett pár negatívum elrettentsen a játéktól, a Salt and Sacrifice ugyanis minden tekintetben a Salt and Sanctuary méltó utódja. Igaz, a mágusok vadászata nem lett a legacélosabb, és emellett is akad pár apróbb negatívum, de mindez nem elég ahhoz, hogy jelentősen elrontsa az összképet. A Ska Studios alkotása ugyanis ízig-vérig egy soulslike játék, ráadásul a felső polcról. A sztori, a hangulat és a játékmenet is a FromSoftware alkotásainak legjobb elemeit idézi, így a Salt and Sacrifice egyértelműen egy olyan cím, amit a zsáner szerelmeseinek komoly hiba lenne kihagyni.
