Kevés olyan fejlesztőbrigád van, amely bele mer vágni egy merész, merőben új projektbe, még kevesebb, amely arra vállalkozik, hogy különböző sikerstílusokat ötvözzön, hiszen nagy a kockázat, s elnézve a játékpiacot, az úgynevezett hibridprojektek nagy része becsületesen meg is bukik. A Sacrifice azonban azon kivételek egyike, amelynek sikerült alapjaiban felrázni a játékok világát, külső nézetével és rengeteg ötletével alaposan megreformálta a hagyományos RTS műfajt, ezzel számos rajongót szerezve magának.
A játékban egy elpusztult világból érkezős mágust alakítunk, akit új „otthonában” öt isten próbál szolgálatába állítani: Persephone, az élet-, Stratos, a levegő-, James, a föld-, Pyro, a tűz-, valamint Charnel, a halál istene. A választék széles, mindenki kiválaszthatja a számára legszimpatikusabb entitást, akit szolgálva elpusztíthatja a többit. Alaposan gondoljuk meg azonban, ki mellett tesszük le a voksunk, hiszen attól függően, hogy a hadjárat elején kinek az oldalán tevékenykedünk, csökkennek esélyeink a többieknél. Minden Isten más-más lényekkel és varázslatokkal ajándékoz meg minket, ha mellette harcolunk. Ez a választék a játék egyik legnagyobb pozitívuma, hiszen a változó kreatúrák és mágiák magas újrajátszhatósági értéket adnak a Sacrifice-nak, érdemes többször elővenni, mindig tud újdonságokkal szolgálni. Minden küldetés előtt „földöntúli alakban” az istenek elé lépünk, ahol meghallgathatjuk olykor vicces párbeszédeiket, ajánlataikat, kívánságaikat, később pedig leginkább utolsó segélykiáltásaikat…
A küldetések elején megkapjuk oltárunkat, melyre nagyon vigyáznunk kell, hiszen ez a kapocs köztünk és istenünk között. Amennyiben az ellenséges mágus megszentségteleníti, a játék véget ér, kezdhetjük újra. A játékban ezen kívül mindössze két épületet idézhetünk meg, az első a monolith, amely a manatermelést segíti elő, a második pedig a shrine, amely egy minioltár, ahol a foglyul ejtett ellenséges lelkeket áldozhatjuk fel. Ezeket sem bárhova, csak manaforrásokra építhetjük, így számuk korlátozott. Mint láthatjuk, a Sacrifice-ban nem az építgetésen van a hangsúly, viszont ez a két épület rendkívül fontos, ezért igyekezzünk minél több forrást beépíteni, illetve a már megépített forrásokat megvédeni! A játék egyetlen nyersanyaga, a mana ugyanis a kulcsa mindennek, ezt felhasználva tudunk varázsolni, illetve lényeket megidézni. A másik fontos elem a lélek, melyekből harcosainkat idézzük. Minden küldetés elején meghatározott számú szabad lélek áll rendelkezésre, melyekből hipp-hopp elővarázsolhatjuk szörnyeinket. A játék kezdetén egy kreatúrához elég lesz egyetlen lélek, később, ahogy kapjuk a táposabb jószágokat, ez a szám természetesen növekszik, az utolsók már öt lelket igényelnek, ám ezek már kisebb számban is nagyon hatásosak.
Legfontosabb idézhető lényünk a manahoar, rajtuk keresztül jutunk mannához a monolithokból, így nem kell tétlenül állnunk a forrás közelében, míg feltöltődünk. Rendkívül gyengék, támadni sem tudnak, de ha elveszítjük őket, hiányukat hamar megérezzük. Többi lényünk mind csupa harcos, mindenféle formában, a megszokott sárkánytól vagy főnixmadártól kezdve a legfurább, leghumorosabb és legképtelenebb egyedekig. Ha a harc hevében derék pajtásaink elhullanak, holttestük felett megjelenik a lelkük, melyeket a lehető leggyorsabban igyekezzünk begyűjteni (azokon átszaladva), és ha van elegendő manánk, akár már idézhetjük is az utánpótlást. Az ellenséges szörnyek lelkeinek begyűjtése már sokkal macerásabb. Az ő lelkeik vörös színnel vannak feltüntetve, s ahhoz, hogy megszerezzük őket, meg kell idéznünk a sac doctort, aki az oltárunknál képes feláldozni azt, hogy utána már a mi rendelkezésünkre álljon. Ez azonban rendkívül időigényes, s ha út vagy a szertartás közben támadás éri a dokit, akkor a lény elszabadul. Tehát amíg a csata véget nem ér, szinte felesleges ezzel bajlódnunk, hiszen az ellenséges mágus ugyanolyan egyszerűen beszedi lelkeit, mint mi. Ezért általában megéri rögtön a varázslókat támadni, akit ha kiiktattunk, jelentősen megkönnyítetünk dolgunkat. Ha mi magunk halunk meg, akkor sem szabad kétségbeesnünk, a játék nem ér véget. Ebben az esetben földöntúli alakban továbbra is a csatatéren maradunk, tovább osztogathatjuk parancsainkat, s az ellenfél számára is láthatatlanok leszünk. Hátrány, hogy ebben a formában sem lelkeinket begyűjteni, sem varázsolni nem tudunk. Az újjászületéshez el kell repülnünk a legközelebbi mannaforráshoz, ahol ismét hűs-vér testet ölthetünk. A kiesett időben persze rengeteg kellemetlen dolog történhet, ezért a harc hevében tanácsosabb manahoarjainkkal kicsit hátrébb húzódni, s onnan szórni a varázslatainkat az ellenre, melyek komoly befolyásoló tényezők, az erősebb bűbájok akár egész csatákat eldönthetnek. Célunk természetesen az ellenséges varázsló oltárának megszentségtelenítése, ami bizony nem lesz egyszerű folyamat. Ehhez azt kell tennünk, hogy egyik saját lényünket áldozzuk fel oltáránál, amely így összeomlik. A megszentségtelenítési procedúra azonban szintén meglehetősen sokáig tart, s ez is bármilyen külső beavatkozás hatására félbeszakad. Ha a mi oltárunkat akarja beszennyezni az ellen, az sem fogja elkerülni figyelmünket, ekkor ugyanis villámok sújtanak le ránk, s folyamatosan sebződünk. Az esetek többségében ekkor már majdnem mindegy, mit csinálunk, de ha nagyon ügyesek vagyunk, egy gyors futással vagy egy teleporttal még megmentetjük magunkat.
Így olvasva mindez talán kicsit bonyolultnak hathat, játék közben azonban hamar beletanulunk mindenbe, a kezelőfelület ugyanis roppant igényes és egyszerű, csak hozzá kell szokni. A minitérkép segítségével könnyen tájékozódhatunk a nem látható eseményekről is, továbbá rendkívül hasznos teleport vagy utasítás kiadása esetén is. Miután az oktatómissziók vagy az első, gyanúsan könnyű pályák után ráéreztünk a játék ízére, lesznek kihívások is bőven, az MI ugyanis jól muzsikál, kellően agresszív, de nem öngyilkos, s később már több mágussal is meg kell birkóznunk.
A világ, amelyben tevékenykedünk egyszerűen lélegzetelállító. Minden isten területeinek megvannak a saját jellegzetességei, a szigetek kidolgozása elsőrangú, a növények, fák, épületek és egyéb tereptárgyak részletesek, az égbolt pedig gyönyörű. A látóhatár hatalmas, egy magas dombról szinte az egész játékteret beláthatjuk, s közben a kép végig tiszta és éles marad. Ez azon kívül, hogy szép, hasznos is, például az oltár feletti viharfelhőket távolról látni, ebből tudhatjuk, hogy az ellenség varázslója épp áldoz. A lények rendkívül változatosak, ötletesek, első ránézésre láthatjuk rajtuk, melyik istenhez tartoznak.
Továbbá jellemzi őket, hogy színesek, egyesek kicsit talán bizarrok is, de tökéletesen illeszkednek a játék egyedi, kicsit szürrealisztikus világához. Oltárunk, manatermelő „kútjaink” is istenenként máshogy néznek ki, ám abban egyformák, hogy rendkívül pofásak. A tökéletes látványra a varázslatok kidolgozottsága teszi rá a koronát. A tornádó megidézése előtti vihar, a vulkánkitörés vagy a tűzeső mind gyönyörűen festenek a képernyőn, az effektek mind bámulatosak. Mindez játék közben még fantasztikusabb. A kreatúrák mozgása egyedi és szintén nagyon stílusos, a sac doctorok megjelenése, a manahoarok táncolása mind megmosolyogtató és páratlan. Egyedül a kamerakezeléssel akadtak problémáim, valamint ritkán animációs problémákkal is találkoztam, de ez nem volt számottevő.
A játék zenéi, hangjai is átlagon felüliek. A zene teljesen illik a hangulathoz, hosszú távon sem monoton, valamint istenenként megvan a maga jellegzetes vonása. A hangok pedig zseniálisak. Az istenek megszólalásai jópofák és karakteresek, megidézett lényeink hangjai tökéletes összhangban vannak groteszk megjelenésükkel. Egyesek megszólalnak, mások csak morognak, nyüszítenek. Mágusunk varázslatmondó mormogása is rendkívül hangulatos és változatos. A narrátor szerepeltetése is telitalálat, megjegyzései, figyelmeztetései egyaránt hasznosak és humorosak.
Az egyszemélyes kampányhoz hasonlóan a többszemélyes rész is kiemelkedően jóra sikerült. Ha végignyomtuk a hadjáratot, úgy az összes mágus elérhetővé válik, s immár velük is garázdálkodhatunk Többjátékos módban a harcok folyamán lépjük a szinteket, s kapjuk meg a lényeket, varázslatokat. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre e teszt írásakor (2008-01-30) is volt fent néhány kósza lélek az interneten, akikkel játszani is tudtam (megaláztak). Többféle játékmód közül választhatunk: Slaughter, melyben az nyer, aki hamarabb megöl bizonyos számú ellenfelet, Domination, melyben a manalithokat kell uralnunk, valamint a Soul Harvest, melyben a lelkek begyűjtésén van a hangsúly. Az élmény minden módban fantasztikus, a játék MI-jére sem lehet különösebb panasz, de az egymás elleni csaták hangulata eszméletlen. A legnagyobb erénye a játéknak, hogy sosem lehetünk biztosak a győzelemben, elég néhány elfogott lélek, egy jobban sikerült varázslat, és máris változhat a helyzet.
Egyeseknek talán feltűnhet, hogy nem írtam negatívumokat a játékról. Persze akadnak benne hibák, de ezek annyira jelentéktelenek, hogy szinte leírni is feleslegesek. Megemlíthetném a játékok közel 100%-ában előforduló megakadási problémákat, apróbb grafikai bugokat és textúra illesztési hibákat, néhai MI problémákat, de ezeken az apróságokon kívül semmi komolyabb kivetnivalót nem találtam a Sacrifice-ban, ezt bizony jól összerakta a Shiny. Nem is értem, hogy ma, mikor a „Z” kategóriás játékok is az ikszedik folytatást élik meg, miért nem gondol arra senki, hogy újjáélessze ezt a csodás játékot.
Istenek harca
A játékban egy elpusztult világból érkezős mágust alakítunk, akit új „otthonában” öt isten próbál szolgálatába állítani: Persephone, az élet-, Stratos, a levegő-, James, a föld-, Pyro, a tűz-, valamint Charnel, a halál istene. A választék széles, mindenki kiválaszthatja a számára legszimpatikusabb entitást, akit szolgálva elpusztíthatja a többit. Alaposan gondoljuk meg azonban, ki mellett tesszük le a voksunk, hiszen attól függően, hogy a hadjárat elején kinek az oldalán tevékenykedünk, csökkennek esélyeink a többieknél. Minden Isten más-más lényekkel és varázslatokkal ajándékoz meg minket, ha mellette harcolunk. Ez a választék a játék egyik legnagyobb pozitívuma, hiszen a változó kreatúrák és mágiák magas újrajátszhatósági értéket adnak a Sacrifice-nak, érdemes többször elővenni, mindig tud újdonságokkal szolgálni. Minden küldetés előtt „földöntúli alakban” az istenek elé lépünk, ahol meghallgathatjuk olykor vicces párbeszédeiket, ajánlataikat, kívánságaikat, később pedig leginkább utolsó segélykiáltásaikat…
Lelkesítő
A küldetések elején megkapjuk oltárunkat, melyre nagyon vigyáznunk kell, hiszen ez a kapocs köztünk és istenünk között. Amennyiben az ellenséges mágus megszentségteleníti, a játék véget ér, kezdhetjük újra. A játékban ezen kívül mindössze két épületet idézhetünk meg, az első a monolith, amely a manatermelést segíti elő, a második pedig a shrine, amely egy minioltár, ahol a foglyul ejtett ellenséges lelkeket áldozhatjuk fel. Ezeket sem bárhova, csak manaforrásokra építhetjük, így számuk korlátozott. Mint láthatjuk, a Sacrifice-ban nem az építgetésen van a hangsúly, viszont ez a két épület rendkívül fontos, ezért igyekezzünk minél több forrást beépíteni, illetve a már megépített forrásokat megvédeni! A játék egyetlen nyersanyaga, a mana ugyanis a kulcsa mindennek, ezt felhasználva tudunk varázsolni, illetve lényeket megidézni. A másik fontos elem a lélek, melyekből harcosainkat idézzük. Minden küldetés elején meghatározott számú szabad lélek áll rendelkezésre, melyekből hipp-hopp elővarázsolhatjuk szörnyeinket. A játék kezdetén egy kreatúrához elég lesz egyetlen lélek, később, ahogy kapjuk a táposabb jószágokat, ez a szám természetesen növekszik, az utolsók már öt lelket igényelnek, ám ezek már kisebb számban is nagyon hatásosak.
Legfontosabb idézhető lényünk a manahoar, rajtuk keresztül jutunk mannához a monolithokból, így nem kell tétlenül állnunk a forrás közelében, míg feltöltődünk. Rendkívül gyengék, támadni sem tudnak, de ha elveszítjük őket, hiányukat hamar megérezzük. Többi lényünk mind csupa harcos, mindenféle formában, a megszokott sárkánytól vagy főnixmadártól kezdve a legfurább, leghumorosabb és legképtelenebb egyedekig. Ha a harc hevében derék pajtásaink elhullanak, holttestük felett megjelenik a lelkük, melyeket a lehető leggyorsabban igyekezzünk begyűjteni (azokon átszaladva), és ha van elegendő manánk, akár már idézhetjük is az utánpótlást. Az ellenséges szörnyek lelkeinek begyűjtése már sokkal macerásabb. Az ő lelkeik vörös színnel vannak feltüntetve, s ahhoz, hogy megszerezzük őket, meg kell idéznünk a sac doctort, aki az oltárunknál képes feláldozni azt, hogy utána már a mi rendelkezésünkre álljon. Ez azonban rendkívül időigényes, s ha út vagy a szertartás közben támadás éri a dokit, akkor a lény elszabadul. Tehát amíg a csata véget nem ér, szinte felesleges ezzel bajlódnunk, hiszen az ellenséges mágus ugyanolyan egyszerűen beszedi lelkeit, mint mi. Ezért általában megéri rögtön a varázslókat támadni, akit ha kiiktattunk, jelentősen megkönnyítetünk dolgunkat. Ha mi magunk halunk meg, akkor sem szabad kétségbeesnünk, a játék nem ér véget. Ebben az esetben földöntúli alakban továbbra is a csatatéren maradunk, tovább osztogathatjuk parancsainkat, s az ellenfél számára is láthatatlanok leszünk. Hátrány, hogy ebben a formában sem lelkeinket begyűjteni, sem varázsolni nem tudunk. Az újjászületéshez el kell repülnünk a legközelebbi mannaforráshoz, ahol ismét hűs-vér testet ölthetünk. A kiesett időben persze rengeteg kellemetlen dolog történhet, ezért a harc hevében tanácsosabb manahoarjainkkal kicsit hátrébb húzódni, s onnan szórni a varázslatainkat az ellenre, melyek komoly befolyásoló tényezők, az erősebb bűbájok akár egész csatákat eldönthetnek. Célunk természetesen az ellenséges varázsló oltárának megszentségtelenítése, ami bizony nem lesz egyszerű folyamat. Ehhez azt kell tennünk, hogy egyik saját lényünket áldozzuk fel oltáránál, amely így összeomlik. A megszentségtelenítési procedúra azonban szintén meglehetősen sokáig tart, s ez is bármilyen külső beavatkozás hatására félbeszakad. Ha a mi oltárunkat akarja beszennyezni az ellen, az sem fogja elkerülni figyelmünket, ekkor ugyanis villámok sújtanak le ránk, s folyamatosan sebződünk. Az esetek többségében ekkor már majdnem mindegy, mit csinálunk, de ha nagyon ügyesek vagyunk, egy gyors futással vagy egy teleporttal még megmentetjük magunkat.
Így olvasva mindez talán kicsit bonyolultnak hathat, játék közben azonban hamar beletanulunk mindenbe, a kezelőfelület ugyanis roppant igényes és egyszerű, csak hozzá kell szokni. A minitérkép segítségével könnyen tájékozódhatunk a nem látható eseményekről is, továbbá rendkívül hasznos teleport vagy utasítás kiadása esetén is. Miután az oktatómissziók vagy az első, gyanúsan könnyű pályák után ráéreztünk a játék ízére, lesznek kihívások is bőven, az MI ugyanis jól muzsikál, kellően agresszív, de nem öngyilkos, s később már több mágussal is meg kell birkóznunk.
Elbűvölve
A világ, amelyben tevékenykedünk egyszerűen lélegzetelállító. Minden isten területeinek megvannak a saját jellegzetességei, a szigetek kidolgozása elsőrangú, a növények, fák, épületek és egyéb tereptárgyak részletesek, az égbolt pedig gyönyörű. A látóhatár hatalmas, egy magas dombról szinte az egész játékteret beláthatjuk, s közben a kép végig tiszta és éles marad. Ez azon kívül, hogy szép, hasznos is, például az oltár feletti viharfelhőket távolról látni, ebből tudhatjuk, hogy az ellenség varázslója épp áldoz. A lények rendkívül változatosak, ötletesek, első ránézésre láthatjuk rajtuk, melyik istenhez tartoznak.
Továbbá jellemzi őket, hogy színesek, egyesek kicsit talán bizarrok is, de tökéletesen illeszkednek a játék egyedi, kicsit szürrealisztikus világához. Oltárunk, manatermelő „kútjaink” is istenenként máshogy néznek ki, ám abban egyformák, hogy rendkívül pofásak. A tökéletes látványra a varázslatok kidolgozottsága teszi rá a koronát. A tornádó megidézése előtti vihar, a vulkánkitörés vagy a tűzeső mind gyönyörűen festenek a képernyőn, az effektek mind bámulatosak. Mindez játék közben még fantasztikusabb. A kreatúrák mozgása egyedi és szintén nagyon stílusos, a sac doctorok megjelenése, a manahoarok táncolása mind megmosolyogtató és páratlan. Egyedül a kamerakezeléssel akadtak problémáim, valamint ritkán animációs problémákkal is találkoztam, de ez nem volt számottevő.
A játék zenéi, hangjai is átlagon felüliek. A zene teljesen illik a hangulathoz, hosszú távon sem monoton, valamint istenenként megvan a maga jellegzetes vonása. A hangok pedig zseniálisak. Az istenek megszólalásai jópofák és karakteresek, megidézett lényeink hangjai tökéletes összhangban vannak groteszk megjelenésükkel. Egyesek megszólalnak, mások csak morognak, nyüszítenek. Mágusunk varázslatmondó mormogása is rendkívül hangulatos és változatos. A narrátor szerepeltetése is telitalálat, megjegyzései, figyelmeztetései egyaránt hasznosak és humorosak.
Ki a legjobb mágus?
Az egyszemélyes kampányhoz hasonlóan a többszemélyes rész is kiemelkedően jóra sikerült. Ha végignyomtuk a hadjáratot, úgy az összes mágus elérhetővé válik, s immár velük is garázdálkodhatunk Többjátékos módban a harcok folyamán lépjük a szinteket, s kapjuk meg a lényeket, varázslatokat. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre e teszt írásakor (2008-01-30) is volt fent néhány kósza lélek az interneten, akikkel játszani is tudtam (megaláztak). Többféle játékmód közül választhatunk: Slaughter, melyben az nyer, aki hamarabb megöl bizonyos számú ellenfelet, Domination, melyben a manalithokat kell uralnunk, valamint a Soul Harvest, melyben a lelkek begyűjtésén van a hangsúly. Az élmény minden módban fantasztikus, a játék MI-jére sem lehet különösebb panasz, de az egymás elleni csaták hangulata eszméletlen. A legnagyobb erénye a játéknak, hogy sosem lehetünk biztosak a győzelemben, elég néhány elfogott lélek, egy jobban sikerült varázslat, és máris változhat a helyzet.
Varázslatos
Egyeseknek talán feltűnhet, hogy nem írtam negatívumokat a játékról. Persze akadnak benne hibák, de ezek annyira jelentéktelenek, hogy szinte leírni is feleslegesek. Megemlíthetném a játékok közel 100%-ában előforduló megakadási problémákat, apróbb grafikai bugokat és textúra illesztési hibákat, néhai MI problémákat, de ezeken az apróságokon kívül semmi komolyabb kivetnivalót nem találtam a Sacrifice-ban, ezt bizony jól összerakta a Shiny. Nem is értem, hogy ma, mikor a „Z” kategóriás játékok is az ikszedik folytatást élik meg, miért nem gondol arra senki, hogy újjáélessze ezt a csodás játékot.
