Bár a LittleBigPlanet-széria fő jellegzetessége mindig is az alkotás volt, a Media Molecule csapata annak idején mégis egy platformerre húzta rá az egész koncepciót. Ennek azonban már több mint tíz éve, a tények tükrében pedig talán meglepően hangozhat, hogy egészen idáig kellett várnunk arra, hogy egy hamisítatlan, ízig-vérig platformjáték is megszülessen a franchise-on belül. Most viszont eljött végre az idő, a már jó ideje meglévő kabala státuszt pedig még inkább megerősítheti a Sony, azáltal, hogy Zsákfiú kapott egy játékot, ami róla szól, és nem az alkotóról: ez volna aktuális tesztalanyunk, a Sackboy: A Big Adventure, amely alapvetően a PS5 nyitókínálatát célozta meg, de szerencsére a PS4-tulajok is megkapták. Méghozzá egyáltalán nem „felvizezett” formában – de ne szaladjunk ennyire előre...
Az alaphelyzetet tekintve a Sackboy marad a klisék mezején: a korábbi játékokban megismert Vászonvilág földjét egy gonosz bohócsipkás alak, Vex veszi uralma alá, munkába fogva az ott lakókat, hogy egy pusztító szerkezetet építsenek. Zsákfiú megússza a támadást, némi útmutatást követően pedig útnak indul, hogy bejárja a környező világokat és összegyűjtse a varázsgömböket, melyekkel megállíthatja a gonoszt. Néhány rövid átvezetőtől eltekintve a történet nem is kap különösebb hangsúlyt, és talán azzal sem mondok meglepőt, hogy nem ez a játék erős része, de a rend kedvéért azért megjegyezném, hogy Vex szerepében a tavaly Oscar-díjra jelölt Richard E. Grant szuper alakítást tesz le az asztalra. Mindemellett pedig nagy pozitívum, hogy a Sackboy magyar felirattal jelent meg, így a fiatalabbak is könnyebben meg tudják érteni a sztorit.
Maga a játékmenet szerencsére már jóval fantáziadúsabb, mint a történet, ami elsősorban nem is feltétlenül az alapmechanikáknak tudható be, hanem inkább a pályáknak. A Sackboy főleg külsőségek tekintetében lenyűgöző , hiszen nem elég, hogy a játék még előző generációs platformon is remekül néz ki (egyedül némi textrúra pop-up ront bele az összképbe az átvezetőknél), de a képi világ és maga a díszlet is egészen varázslatos a rengeteg színes-szagos, izgő-mozgó elemmel, melyek mindvégig fantasztikus hangulatot árasztanak. Mindegyik világnak más-más alaptémája van, melyek rendre megadnak egy erős atmoszférát, amire aztán lehet építkezni, a Sumo Digital csapata pedig variált is rendesen a pályatervezésnél: vannak lineáris, csillagszerűen felépített vagy éppen folyamatos rohanásra építő darabok. Különösen szórakoztatóak azok a szintek, melyek kifejezetten a zenére épülnek, méghozzá ismert, populáris darabokra – igaz, meg kell jegyezni, hogy itt azért erős Rayman Legends-hatás érződik (és a játék egyéb részein is), de a műfaj egyik legjobb alkotásától lopni talán nem annyira megbocsáthatatlan bűn. Főleg úgy, hogy a zene kifejezetten erős pontja a játéknak.
A pályák persze nemcsak az egyszerű teljesítésről szólnak, hiszen be kell gyűjteni a sztori kapcsán már említett gömböket is, melyek a legritkább esetben vannak csak nyilvánvaló helyre elszórva, általában valami trükkel előcsalva, a díszletben elrejtve vagy bónusz pályarészeken nyithatóak meg. De ugyanez igaz az öltözékekre is, melyekből rengeteg fajta van, és amik által kedvünk szerint testreszabhatjuk karakterünket (van erre egy külön játékbeli fizetőeszköz, amit el lehet verni a boltban) – lényeg a lényeg, gyűjtögetnivalóból van bőven. Ahogy haladunk előre a játékban, úgy lesz egyre nagyobb kihívás a szintek 100 százalékra történő teljesítése, ha pedig ehhez hozzávesszük azt is, hogy a nyers tartalmat tekintve iszonyatosan bőséges a játék, rengeteg pályával, akkor nyugodtan kijelenthető, hogy szavatosságból jelesre vizsgázott a Sackboy.
Mint említettem, mechanikai szinten nem különösebben összetett a Sackboy, de ami van, az mind jól működik. Az irányítás jól tanulható és kellően precíz, egyedül a dupla ugrás „lebegős” egy kicsit (szó szerint), de amikor kell a pontosság, akkor a játék ritkán hagyja cserben az embert. Néha bejön egy-egy új játékelem (akár akadályok, akár felszerelések formájában), melyekkel a készítők még inkább színezni tudják a szinteket, és még ekkora pályamennyiség mellett sem válik unalmassá a játékmenet, ami azért jól mutatja, hogy ötletekben nem volt hiány. A Sackboy-t azért ezzel együtt sem mondanám szikrázóan, nintendói szinten kreatívnak: inkább arról van szó, hogy nagyon ügyesen épít a műfaj (akár más konkrét játékok által lefektetett) betonbiztos alapjaira, illetve remekül variálja az építőelemeket a pályatervezésen és a vizuális sokrétűségen keresztül. A legutolsó világban már érződik is kicsit, hogy faltól falig, padlótól plafonig kihasznál minden négyzetcentit, és itt már van sajnos egy-két aljasabb, fárasztó vagy simán csak trial-and-error jellegű húzása (legyen szó akár az akadályokról, akár az ellenfélleosztásokról), de ettől eltekintve szinte végig nagyon szórakoztató a játék.
Ami még sokat dob az élményen, az a kooperatív játéklehetőség, ami jelenleg ugyan csak offline elérhető (az online frissítés később érkezik, pedig ezekben az időkben különösen jól jönne), de cserébe nagyon szórakoztató. A pályák szerencsére remekül fel vannak készítve a páros (vagy akár 4 fős) kalandozásra, és bár a nagy számok törvénye alapján van néhány szint, ahol a játékosok inkább csak hátráltatják egymást (tipikusan ilyenek az idő elleni versenyfutásról szóló Kötött Lovag Kihívások), de cserébe minden világban akad egy-két olyan is, melyek direkt a multiplayerre lettek szabva. Persze a normál pályákon is sokat tud segíteni, ha összedolgozunk, de itt kifejezetten egymást segítve kell haladnunk, ami nagyon jó móka. A későbbi világokban már jóval komolyabb kihívás vár a játékosokra, de szerencsére kellően egyenletes a nehézségi görbe ahhoz, hogy a nálunk kevésbé tapasztalt gamerek is beletanuljanak a dolgokba – meg szerencsére elég nagylelkűen osztogatja az extra életeket is a játék. Pároknak, spanoknak, tesóknak csak ajánlani tudom, ha valami kedvesre és könnyedre vágynak, de azért szívesen túllépnének már a Lego-játékok bonyolultságán (nem leszólva azokat persze, a félreértések elkerülése végett).
A nap végén nyugodt szívvel mondhatjuk ki, hogy Sackboy épp egy olyan remek dedikált platformert kapott most a Sumo Digitaltól, amilyet kiérdemelt ennyi év kitartó kabaláskodás után. A műfaj egy-két tipikus rákfenéjétől persze ő sem tudott megszabadulni, gondolva itt például a térérzékelést néha borzasztóan megnehezítő kameraszögekről, és tulajdonképpen szinte semmi olyan nem mutat, amit ne láttunk volna máshol. Amit viszont nyújt, azt minőségi, változatos és végtelenül szórakoztató formában teszi, egy rendkívül kedves, megkapó és látványos világba helyezve. Erre pedig rájön a tényleg bőséges tartalom, így mind a veterán PS4-gazdiknak, mind a (leendő) friss PS5-géptulajoknak szuper vásár, ha a komor őszből szép lassan az ünnepek felé lépdelve valami vidámabbal és színesebbel melengetnék a lelki világukat.
