A bevezetőhöz azért hozzáteszem, hogy nem szeplőtelen a harmadik Runaway, de erről később (amint arról is, miért is nem érdekli ez az amúgy szőrös szívű kritikust), kezdjük az elején, annál is inkább, mivel meglehetősen érdekes fordulattal nyit a „sorsforduló” alcímű kaland: a főhős temetésével...
Egy újabb őrült kaland...
Miután a Runaway első része a PC Guru 2007/02-es számának melléklete volt, hűséges olvasóink képben lehetnek az alapokkal, de akinek kimaradt volna, külön szövegdobozokban (hogy a spoilerezést kihagyjuk, hátha valaki most kap kedvet a pótláshoz), leírom a két előző etap történetét. Aki végignyomta a második részt, bizonyára tűkön ülve várta az új felvonást, lévén igazi cliffhangerrel ért véget, azaz tulajdonképpen nem volt befejezése – nos, a Twist of Fate eleje épp ezért okozhat sokaknak csalódást, ugyanis nem folytatjuk ott, ahol abbahagytuk a mókát, teljesen új helyszín, új helyzet kerül elénk, és egészen a játék második feléig kell várnunk arra hogy megkapjuk a „hiányzó láncszemet”. Furcsa megoldás, kicsit úgy tűnik, mintha a spanyol fejlesztők időzavarba kerülve nem fejezték volna be az előző menetet, és most már nem is érdekelte őket a folytatás, inkább az új ötleteket valósították meg. Hozzáteszem, a végeredmény tekintetében úgy érzem, jól döntöttek, még akkor is, ha marad bennünk egy kis tüske a dolgok ilyen kurta-furcsa elintézése okán. Azt azonban mindenképp kiemelem: a srácok egészen zseniálisan visszaidézik nemcsak a második, hanem az első részt is, utóbbi a játék egyik legnagyobb meglepetése, olyan élménybomba, amelyet csak ritkán él át egy játékos, ezért már mindenképp keblemre ölelem madridi barátainkat. Ha már itt tartunk: ilyen emlékezetes pillanatokból jócskán kapunk – olyan momentumok ezek, amelyeket nemcsak átélni jó, de felidézni is, sőt, ezek miatt fogjuk újra elővenni a játékot és ismét belevágni sokadszorra is, hogy ismét felszabadultan röhögjünk, újra és újra rácsodálkozzunk a készítők zseniális ötleteire, kreativitására, humorára. Ehhez a csomaghoz még valamit hozzáteszek: a Runaway 3 sokkal inkább egy interaktív, általad rendezett animációs film, mint kalandjáték (főleg második-harmadik nekifutásra, amikor már nem futsz felesleges köröket), ami annyira igaz, hogy nemcsak a karakteranimáció döbbenetesen aprólékos, de adott feltételek megteremtése után a szereplők maguk intézik el a többit, neked csak hátra kell dőlnöd, és nézni a jól előkészített akció beteljesülését. Mindez ráadásul tényleg tele van poénokkal, utalásokkal (elsősorban ismert filmekre, nem kevés kritikai éllel), amelyek megkoronázzák a munkádat, és kissé lenyugtatják megcincált idegeidet, amelyeket a tárgyak begyűjtése és a sokszor bizony nyakatekert logika okozott.
...és a spanyol inkvizíció
Igen, nyakatekert, mert néha tényleg túl van bonyolítva egy-két dolog. A játékban kizárólag tárgygyűjtés-kombinálás-felhasználás van, néhány dialóguslapú feladvánnyal (azaz a megfelelő kérdést kell feltenni vagy a jó választ kell megadni), semmi egyéb mechanikus, logikai vagy más egyéb puzzle nem vár ránk, ám az általam már sokszor említett, itt is fellelhető „Gabriel Knight álbajsza effektus” így is meggyötri majd a szürke kis agysejteket. Szintén ide kell citálnom a fenti passzusból egy zárójeles kitételt, nevezetesen a sok ide-oda mászkálást, hiszen ez összefügg; szerencsére dupla kattintással az általunk irányított karakter a képernyő megadott részére teleportál, ami felgyorsítja a játékot – egy hiba viszont itt is van. A képernyőváltás lehetőségét ugyanis nagy vörös nyíl mutatja, egy helyszínen belül viszont semmiféle jelzés nem utal arra, hogy átkolbászolhatunk az adott helyiség másik felébe is, így ha végképp kifutottál az ötletekből, kattintgass a szálkereszttel a képernyő szélére, mert meglepetésszerűen átkerülhetsz egy tök más helyre... Kár ezért a bicebóca megoldásért, egy-két újabb ősz hajszáltól megkíméltek volna a srácok. A mai kívánalmaknak megfelelően egyébként az F2 megnyomására a játék megmutatja az interaktív helyeket, sőt, van egy súgó is, nem is akármilyen – mindenkinek javaslom, hogy legalább egyszer nyomja meg az F1-et, de előtte kapaszkodjon meg a székben, mert hátast fog dobni. Csak magamat ismételhetem: zseniális! A begyűjtött tárgyak felhasználása egyébként szintén kissé nehézkes, hiszen be kell hívni a készletet (TAB vagy kurzor a képernyő tetejéhez, és ott a táska), rákattintani, a megnyitáshoz hasonló módon kilépni a „zsákból”, és akciózni. Megszokható a dolog, de láttam már jobb megoldást is (például a második részben...). Még valami: hasonlóan az eddigiekhez, most is vannak következményes akciók, azaz a környezet egy elemét addig nem használhatod, vagy egy párbeszédághoz addig nem férsz hozzá, míg valami előfeltétel nem teljesült (nem találtál meg egy holmit, nem értél el a sztori egy adott pontjára), így ha elakadsz, érdemes visszamenni az előző helyekre akciózni, és ismét szóba állni mindenkivel. No de ezt egy rutinos kalandjátékosnak úgyse kell mondani, nem igaz?
Folytassa, Pendulo!
Túljutva a mechanizmus kisebb döccenőin, a játék technikai oldaláról ismét csak áradozni tudok (bár a felbontás elég nehezen állítható be 1280 felett, de engem ez annyira nem zavart). A Runaway 3 ezúttal a manapság szokásos hibridmegoldást alkalmazza: a csodás, kézzel rajzolt 2D-s hátterek előtt 3D-s, cel-shaded technikával „rajzfilmesített” karakterek mozognak. Emiatt elsőre furcsák lesznek hőseink, hiszen nem ilyennek ismertük meg őket, barátkozni kell az új külsővel, bár nem olyan durva az átváltozás, mint mondjuk az új Monkey Island esetében. A félelmetesen jól sikerült animációról már tettem említést, tényleg minden részletre odafigyeltek a spanyolok, sőt a készletben lévő tárgyak olyan tébolyító részletgazdagsággal jelennek meg, hogy már-már feleslegesnek éreztem ennyi energiát feccölni abba, hogy egy kókuszdión minden szőrszál valódinak hasson... Hogy itt is morogjak picit: a helyszínek ezúttal nem annyira változatosak, mint az előző részben, kissé egyhangúbb a kínálat. Ezzel együtt csillagos ötös a grafikusoknak és tervezőknek, de főhajtás a zenei részleg előtt is, a kb. egy tucatnyi énekszám (!) és közel két és fél órányi muzsika tökéletes hátteret és hangulatot ad kalandjainknak.
Persze a legnagyobb vállveregetés a sztori íróit illeti; nem mondom, hogy döbbenetes fordulatok fognak érni minket, de rég találkoztam ennyi szerethető, jól megírt jellemű karakterrel, okos és poénos dialógussal, rég nyerítettem fel ennyire hangosan egy-egy szituáción, interakción, humorbonbonon. Ráadásul (anélkül, hogy lelőném a poént) a befejezés tökéletes keretet ad a trilógiának – a nagy kérdés csak az számomra, hogy lesz-e ezek után folytatás, mert benne van ebben a megoldásban az „igen” és a „nem” is. Én személy szerint persze előbbinek örülnék, de abban biztos vagyok, hogy bármi lesz is a Pendulo következő műve, vevő vagyok rá. Banana!!!
