A korai hozzáférésű játékoknál sok esetben az az ember érzése, hogy a fejlesztők, az extra támogatás reményében, olykor túlságosan is korán ráengedik a játékosokat legújabb alkotásukra, ami könnyen a visszájára tud elsülni. A Rogue Legacy 2 esetében azonban ez szerencsére a legkevésbé sem volt igaz, hiszen már az Early Access-verzió is egyértelműen egy színvonalas darab volt, amire elismerően lehetett csettinteni. Az azóta eltelt szűk két évben pedig nem tétlenkedett a Cellar Door Games csapata, aminek köszönhetően most magabiztosan állíthatjuk, hogy a lelkiismeretes és aprólékos munkának hála, az ígéretesnek tűnő folytatásból valóban egy kiemelkedő második rész lett.
A permanens karakterhalált a részlegesen megmaradó előrehaladással kombináló roguelite műfaj úttörője éppen olyan folytatást kapott, mint amilyet el tudunk képzelni közel egy évtized távlatából: nemcsak minden elemében jobb és mélyebb, de egyben a saját határait is kijjebb tolja. Az alapok változatlanok: ha meghalunk, kezdhetünk mindent elölről, a megszerzett arany és tapasztalati pont azonban a birtokon keresztül továbbszáll hősünk utódjára, így a megvásárolható tulajdonságpontoknak és egyéb extráknak hála mégis megmarad az előrehaladás érzése – lényegében egy olyan menet sem vész kárba, aminek a végén tudunk legalább egyvalamit fejleszteni. Ezt az alapkoncepciót teszik még élvezetesebbé a metroidvania műfajból kölcsönzött (és a hasonlóság miatt tökéletesen illeszkedő) elemek. Ezek közül a legfontosabbak az úgynevezett Heirloom kihívások, ahol új képességeket (pl. levegőben suhanás, dupla ugrás) tanulhatunk meg, melyek nemcsak a harc során jönnek jól, de az előrehaladáshoz is szükségesek. De van lehetőség a térkép fixálására (máskülönben ez minden menetben véletlenszerűen generált), ami pedig még jobb: az egyes zónákat összekötő portálok végleges megnyitására is. Egy szó, mint száz: a Rogue Legacy 2-ben sokszor fogsz meghalni, emiatt pedig sokszor fogod elölről kezdeni, de a permanens jutalmak és segítségek miatt nem válik frusztrálóvá az élmény – mi több, iszonyatosan rá lehet kapni, amolyan „na, jó, csak még egyet!” jelleggel.
Ez utóbbira erősít rá a karakterek változatossága, ami talán a legfőbb izgalma a játéknak. Kasztból is jóval több van, mint az elődben (szám szerint 15), melyek közül a későbbiek meglehetősen magas skill plafonnal rendelkeznek: nehezebb őket jóval kitanulni (a Bárddal például az ellenfelek kobakján kell táncolnunk), cserébe viszont egészen extrém dolgokat is össze tudunk hozni velük. És hát ott van mindemellé a kismillió egyedi tulajdonság, melyek egyrészt lehetnek pozitívak és negatívak, másrészt pedig – és ez az igazi csavar – egészen addig csak a nevüket látjuk, amíg legalább egyszer nem használtuk őket. Emiatt nemcsak mindig a menetek eleji karakterválasztás tartogat izgalmakat (mindig 3 opciónk van, legalábbis kezdetben), hanem például a pályákon elszórt, halál esetén elvesző relikviák is. Mindezek miatt a Rogue Legacy 2-ben tényleg nincs két egyforma menet, és itt most ne csak olyan dolgokra gondoljatok, mint hogy a karaktered erősebb vagy gyengébb valami ellen: itt tényleg szó szerint minden van, a színvakságtól kezdve a feje tetejére állított képernyőtől át a bitang nagyot sebző, de egy ütésből meghaló porcelánig. Vannak persze buffok is, ugyanakkor megéri kockáztatni, mert a negatív dolgokért mindig valami extrát (leginkább több aranyat) kapunk. Az egyetlen kisebb negatívum is ide sorolható, hiszen (ahogy mindennél, aminél a szerencsének szerepe van) itt is vannak durva szélsőértékek: én a végső terem megnyitásához szükséges hat boss közül hármat például ugyanazzal a hőssel csaptam le, miután sikerült összehozni egy brutális buildet, de volt olyan is, hogy két perc alatt meghaltam.
Ha valaki esetleg a túlzó kihívástól fél, az megnyugodhat, a második részbe bekerülő House Rules menüpontban ugyanis manuálisan szabhatjuk testre a nehézséget, több paraméter mentén, ami egy végtelenül játékosbarát (a mazochisták számára pedig álomszerű, ha a másik oldalról nézzük) megoldás. Nagyon nehéz tehát belekötni a Rogue Legacy 2-be, hiszen nem elég, hogy lényegében minden igénynek képes megfelelni, de mindeközben kaptunk egy sokkal szebb, sokkal tartalmasabb, játékmenetében pedig sokkal mélyebb és változatosabb folytatást, ami talán az első résznél és nagyobb alapvetése lesz a roguelite műfajnak. Egy újabb fantasztikus diadala ez az indie játékfejlesztésnek – és ami a legszebb az egészben, hogy a kiváló Early Access-verzió után még csak meg sem lepődtünk azon, hogy ennyire kiemelkedő lett.
