Jó pár ígéretesen induló alkotás sínylette meg az elhúzódó fejlesztési periódust, hiszen a hosszadalmas alkotási időszak alatt az alkalmazott technika könnyedén elavulhat, valamint minél tovább szöszmötölnek egy játékon, annál valószínűbb, hogy valamilyen nem várt probléma hátráltathatja a megjelenést, és végül hiányosan, hibáktól hemzsegve lát napvilágot a mű. Valami hasonló történhetett a Ride to Hell: Retributionnel is, mely kezdetben alighanem jóval több lehetőséget rejlett magában, mint amit végül fel tudott mutatni.
Hosszú út lefelé
Az első hírek még 2008-ban érkeztek egy nyílt világú akciójátékról, melyben a főhős kétkerekűjén és gyalogszerrel hajt végre küldetéseket, miközben bebarangolja Amerika sivatagjait és városkáit. Az egy évvel későbbre tervezett megjelenésből végül nem lett semmi, a fejlesztőcsapat problémái miatt aztán csak jó néhány évvel később folytatódtak a munkálatok, a korábbi elképzelésekhez képest egy jócskán módosított (leegyszerűsített) alkotás képében. Végül négy évnyi csúszást követően készült el a játék, a végeredményt látva azonban érdemes lett volna ezen dolgozni még – vagy inkább ki sem adni, és szépen elfelejteni.
A történet főhőse Jake Conway, aki a vietnami háborúból tér vissza családjához, ám az idilli nyugalmat néhány helyi motoros bandita zavarja meg, akik némi szóváltást követően meggyilkolják a testvérét, majd magába Jake-be is beleeresztenek néhány golyót. Az egykori katona azonban túléli a támadást, és a helyi rendőrség megkerülésével szolgáltat a maga módján igazságot: egyenként levadássza a huligánokat.
A hatalmas, szabadon bejárható területeken való kalandozásból sajnos nem sok valósult meg, mert ugyan számos helyen megfordulunk, mindig csak egy irányba lehet haladni. Főszereplőnk a nagyobb távolságokat motorján teszi meg, míg egy-egy helyszínre megérkezve gyalog veszi fel a harcot. A két keréken zajló utazások a legritkább esetben zökkenőmentesek, ugyanis számos alkalommal támadnak ránk rivális banditák, akiket pisztollyal vagy éppenséggel egy méretes szekercével tudunk távol tartani magunktól – a játék ezen része leginkább a néhai Road Rash című alkotásra emlékeztet, melyben a vezetésen kívül az ellenfelek kiiktatásáról is gondoskodni kellett. Emellett az útviszonyok is távol állnak az ideálistól, hiszen gyakran áll keresztbe az úton egy feldőlt kamion vagy fenyőfa, melyeket sokszor meg lehet ugyan kerülni, de elegánsabb átcsúszni alattuk vagy átugratni őket.
Az egyes helyszínekre megérkezve aztán két lábon folytatódik tovább a harc, a puszta kezes küzdelmek mellett magunkhoz vehetünk többfajta pisztolyt, gépfegyvert vagy éppen shotgunt, valamint zsákmányolhatunk az ellenféltől bokszert, illetve kést. Hogy az összecsapások némiképp változatosak legyenek, haragosainkat ki lehet végezni néhány brutálisabb ütés- és rúgáskombinációval, valamint a közelben lévő tereptárgyakat is felhasználhatjuk a semlegesítésükre (például fejjel belevághatjuk őket a szobában lévő tévékészülékbe, vagy adott esetben bedaráltathatjuk őket az aratógépbe).
Az ellenségtől nem csupán lőfegyvert szerezhetünk, hanem több-kevesebb pénzt és drogot is, melyet két küldetés között a bázisul szolgáló városkában használhatunk fel; a kábítószert a lerobbant lakókocsinál álldogáló hippinél pénzre váltva lőszert, újfajta puskákat és mozgáskombinációkat vehetünk. Ezen kívül járgányunkat is átfesthetjük, valamint új alkatrészekkel spécizhetjük fel. Amennyiben pedig mindennel végeztünk, a hirdetőtáblánál ugorhatunk a következő teljesítendő feladatra.
A pokol tornáca
A Ride to Hell: Retribution a nevéhez hűen valóban egy pokoli utazás, az út szélén azonban vasvillával felszerelt ördögök döfködik az átutazókat – az alapvetően jónak induló ötleteket sikerült teljesen tönkretenni. A látványvilágra lehet még a legkevesebb panasz, az Unreal Engine 3-as változata teszi a dolgát (bár meglepő módon a főmenü nem kínál lehetőséget a felbontás megváltoztatására, azt csak a konfigurációs fájlban böngészve lehet módosítani), és talán még a felcsendülő rockos dallamok is a helyükön vannak. Az irányítás azonban távol áll a felhasználóbaráttól; tűzharcban például főhősünk fodrászt régen látott haja gyakran kitakarja a célpontot, ami igencsak megnehezíti a célzást, a verekedések pedig kimerülnek néhány gomb monoton nyomkodásában. Kétkerekűnk kezelése igazi motorost próbáló feladat, ellenfeleink gépei pedig rendszerint minden ok nélkül felrobbannak, miután leütöttük a vezetőjüket.
A játék legkevésbé sikerült részei közé mégis az átvezető videók tartoznak: amellett, hogy Jake nevetséges gesztusokkal próbálja érzelmeit kifejezni, a lépten-nyomon, gyakran a legváratlanabb helyeken felbukkanó szőke-barna bombázókkal is kivétel nélkül testi kapcsolatot létesít – mindezt ruhában. Folyik a vér mindenütt, koponyákat zúzunk össze a bakancsunkkal, agyba-főbe szurkálunk mindenkit, de az (amúgy teljesen felesleges) ágyjelenetek ruhában zajlanak. Nonszensz.
A pályák töltése közben megjelenő ugyanazon képernyő (ami egy idő után meglehetősen unalmassá válik) ugyan hasznos tippekkel próbál szolgálni, ezek azonban sokszor nincsenek összhangban a valósággal: például felhívja a figyelmünket, hogy ne lőjünk a civilekre, ami azért furcsa, mert a játékban egyáltalán nincsenek civilek. A városban lézeng ugyan egy-két alak (sokszor ugyanaz több példányban), de rájuk nem lehet fegyvert fogni, még beszélgetni sem hajlandóak velünk. Valószínűleg az eredeti koncepció szerint lettek volna ártatlan járókelők is, de ők végül kimaradtak, mint ahogy alighanem több irányba is elcsatangolhattunk volna egy-egy helyszínen – ha azonban ilyennel próbálkozunk, a játék rögtön visszatesz minket a kiindulási pontra.
Végeredményben az egész alkotás inkább nevetséges és frusztráló, semmint szórakoztató. Érthetetlen, hogyan engedhették ebben a formában útjára a játékot, és gondolhatta azt bárki is, hogy valaki majd örömét leli benne – ez a csinálmány leginkább hitványságával képes felhívni magára a figyelmet.
