Persze nem pusztán a furcsa titánok (és negyedik testvérük, a mocsáróriás) jóindulatából, hanem néhány mindenható egérkattintás eredményeképp. A Reus ugyanis gyermeteg bája (és indie mivolta) ellenére egy istenszimulátor, melyben pár apró falu vagy népcsoport helyett az egész emberiség felemelkedéséért mi felelünk.
Reus ex machina
Ezt a felelősséget pedig nem árt komolyan venni, hiszen az együgyű halandók még csak letelepedni sem képesek némi isteni beavatkozás nélkül. Miután a négy titán segítségével termővé tettük a földet, a pusztákban, erdőkben bolyongó embereknek motivációt kell adnunk az első sátortáborok felhúzásához, mégpedig növények, állatok vagy ásványkincsek elhelyezésével. A valódi kihívás azonban csak a szemfüles telepesek érkezésével kezdődik, hiszen a primitív falvakból idővel színpompás metropoliszokat kell varázsolnunk.
A fejlődés kulcsa minden esetben az erőforrások gyűjtögetése lesz, ez a feladat pedig már csak azért sem tűnik kezdetben nehéznek, mert a játék összesen háromfélét ismer belőlük: a kaját, az aranyat és az erre a szintre lealacsonyított tudományt. A falvak jóléte a kitermelt javakkal arányosan változik, nekünk pedig értelemszerűen a lehető legmagasabb értékre kell törekednünk. A gyűjtögető életmód nehézségei azonban hamar megmutatkoznak, ugyanis jámbor híveink egyre magasabb elvárásokat támasztanak velünk szemben, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy látszólag felhalmozhatatlan mennyiségű erőforrás után kezdenek sóvárogni.
Ezen a ponton kerül képbe a Reus egyik legfontosabb (és a műfajban leginkább szokatlan) mechanizmusa, a szimbiózis. Ennek lényege, hogy a legtöbb erőforrás tetemes bónuszokat ad, ha a közvetlen környezetében fellelhető egy bizonyos élőlény vagy nyersanyag. Így nyerhető ki a csirkéből hárommal több kaja, ha áfonyabokor mellett kapirgál, az áfonya pedig többszörös termést hoz, ha egy almafa a szomszédja, és így tovább. A dologban persze nem kell mindenáron logikát keresni, érjük csak be azzal, hogy a rendszer remekül működik! A játékmenet szempontjából olyan ez, mintha egy kellemesen összetett puzzle-t próbálnánk megoldani, ami ráadásul még bonyolultabbá válik az úgynevezett transzmutációk miatt, melyek megszabják, hogy melyik erőforrás hogyan és mivé tud „szintet lépni” (a csirkéből például nyúl lesz, de mint mondtam, ebben kár logikát keresni).
Nem fekete és fehér
Az összefüggések hosszú sora a speciális épületekkel (lánykori nevükön projektekkel) folytatódik. Ezeket maguk az együgyű emberek kezdik el felhúzni, meghatározva a befejezéshez szükséges erőforrás-mennyiséget, ám innentől ismét csak rajtunk áll az építkezés sikere. Az egyre fejlettebb tákolmányok ugyanakkor komoly bónuszokat is adnak bizonyos kitermelt nyersanyagok után, ráadásul a projekt sikeres befejezésével az érintett falu lakosai (amolyan vértelen emberi áldozatként) felajánlanak nekünk egy nagykövetet.
Bár ez a puccos öltözékbe bújtatott figura nem tűnik hatalmas jutalomnak, hamarosan ő lesz a legféltettebb kincsünk, hiszen csakis a nagykövetek fejleszthetik tovább a titánokat. És hogy ez miért olyan fontos? Nos, azért, mert a négy óriás nélkül teljességgel tehetetlenek vagyunk a játékban. Velük formáljuk át a földet, telepítünk növényeket, állatokat és ásványkincseket, és velük osztjuk ki a transzmutációkhoz szükséges áldásokat is. Mivel pedig a fejlettebb erőforrások megteremtéséhez fejlettebb áldások szükségesek, nagykövetek nélkül már tíz perc után elakadnánk a játékban.
A Reus összetettsége azonban még ebben sem merül ki. Talán nem árulok el hatalmas meglepetést, ha azt mondom, a négy titán képességei teljesen eltérőek, az viszont már nagyot csavar a játékon, hogy bizonyos tulajdonságaik csak akkor fejleszthetők, ha a nagykövet egy meghatározott típusú (erdei, mocsári vagy sivatagi) faluból való. Az ebből fakadó szöszmötölés azonban még mindig az egyik legkedvesebb problémánk lesz a sok közül. Könnyen megeshet ugyanis, hogy a hirtelen jött jólét miatt néhány faluban túlcsordul a kapzsiság, és fegyvert ragadnak egy másik település, vagy szélsőséges esetben ormótlan óriásaink ellen. Ebben az esetben nincs ideális opció (mint mondjuk egy Black & White-ban), hiszen az utolsó lázadó porfészek is a miénk, ha pedig a megtorlás mellett döntünk, saját „fiainkat” kell elpusztítani.
Majdnem isteni
A Reusban tehát nincs jó és gonosz, csak legkisebb rossz, na meg néhány idegesítő probléma. Ilyen a menübe rejtett, de még ott is kevés támpontot nyújtó fejlődési fa, illetve az időgyorsítás néha rendkívül fájó hiánya. Az időmegállítás viszont hál’ istennek alapfelszereltség, így az egyébként egy- vagy kétórás korszakok is jóval tovább szegeznek a monitor elé, nem beszélve a számtalan nyersanyag, projekt és kitüntetés megnyitásával járó addikcióról. Ez a függőség pedig szinte mindenért kárpótol, és ha nem is hajlik vallásos áhítatba, tíz euró perselypénzt bizony bőven megér!
