Minden fejlesztőnek megvan az álma, a projekt, amit elkészítene, ha lenne rá lehetősége: segítőtársa, és elsősorban pénze, hiszen a játékfejlesztés főállású dolog, ha az ember komolyan gondolja. És Ryan Payton meglehetősen komoly, elhivatott ember, hiszen bekerült egy olyan csapatba, amelynek vagy két évtized kellett, hogy idegeneket is szívesen a sorai között lásson: a Konami legfontosabb pénztermelője, a Kodzsima Hideo vezette Fox Productions ugyanis csak a 2004-es MGS 3 során vette rá magát arra, hogy bevonjon egy nyugati szemet is, megpróbálva tartani a lépést a világ azon részével, ahol a játékfejlesztést magasabb szinten űzik. A számítás pedig bejött, a hármas sorszámú Metal Gear a széria történetének egyik legfantasztikusabb epizódja, és egyben meghatározó darabja, mely lefektette a sorozat modernebb alapjait. Az eredetileg videojáték-újságírással foglalkozó Payton az MGS3-ban még csak asszisztált, a Portable Ops-nál viszont már producer volt, a monumentális MGS 4-nél pedig már nem volt olyan elem, amelyen ne hagyta volna ott a keze nyomát. Ám 2008-ban egy családi tragédiát követően visszaköltözött az Egyesült Államokba, hogy a Halo 4 narratíva tervezőjeként szerezzen hírnevet nyugaton is, de ez is csak egy köztes lépés volt az igazi cél, a saját stúdió, és a saját játék felé. És így született meg a Camouflaj csapata.
REJTETT TEHETSÉGEK
A Camouflaj neve viszont csak azoknak lehet ismerős, akik vagy aktív iOS-játékosok, vagy követték a Kickstartert a kezdetektől, hiszen Payton és brigádja azon elsők közé tartoztak, akik jelentős összeget tudtak összegyűjteni az érdeklődőktől egy videojátékra. Méghozzá nem is akármilyenre: a République ötlete a Metal Gear Solid fejlesztése közben született, mert Payton szerint akkoriban még egyáltalán nem volt „igazi” játék, csak pár perces kikapcsolódást nyújtó, esetleg a free-to-play modellből minden centet kisajtoló szörnyszülöttek. Úgyhogy neki kellett csinálnia egyet.
Az epizodikus, összesen öt fejezetből álló République természetesen alkotójának előéletéből táplálkozik, méghozzá alaposan: játékmenete leginkább a Metal Gear Solidra emlékeztet, de merít a Resident Evilből, a BioShockból és a metroidvania műfaj legjobbjaiból is, valójában mégis egy point and click játék, ahol a főszereplőt nem lehet közvetlenül irányítani, csak épp mutatni neki az utat a kínok között.
Világa meglehetősen furcsa, és mindenképp taszító, ahol a teljes elnyomás uralkodik: egy République néven futó dogmát követve kénytelen mindenki élni az életét egy Metamorphosis nevű komplexumban, ahol a totalitárius állam biztonságára a Prizrakok, vagyis az őrök felügyelnek, az államot és ezzel együtt a teljes hatalmat pedig egyetlen ember birtokolja, egy bizonyos Headmaster, azt téve Metamorphosis lakóival, amihez éppen csak kedve van, legyen az agymosás, átnevelés, vagy akár látványos likvidálás is. És utóbbira alkalmanként szükség is van, hiszen a nem éppen idilli békét rendre felkelők, lázadók zavarják meg, akik nem átállanak még a betiltott könyvekből is jelszavakat találni maguknak, hogy azt használva szólítsanak fel ellenállásra, mielőtt a Metamorphosis a szabadság utolsó morzsáját is felemészti.
FAHRENHEIT 451
Ilyesmi sors várna főszereplőnkre, a csinos lányra, Hope-ra is, ha egy nap ne került volna a kezébe egy mobiltelefon, és mögötte egy látszólag mindenható ismeretlen, aki képes lezárt ajtókat kinyitni, titkos e-maileket és naplóbejegyzéseket megnyitni, vagy épp átvenni az irányítást a komplexum több ezer kamerája fölött – ez vagy te, a játékos, és ez a te feladatod.
Hope-ot ugyanis nem lehet közvetlenül vezérelni, csak utasításokat adni neki a kamerán keresztül. Ez szinte minden esetben mozgást, fedezékbe bújást, vagy egy tárggyal való interakciót jelent, minden más, így mondjuk az ajtók meghackelése / lezárása már a te feladatod. Hope szerencsére nem egy lemming, nem megy a feje után, csak akkor mozog, csak akkor cselekszik, ha erre utasítják – és éppen ezért hasonlít leginkább egy point and click kalandjátékra a République. Hogy ez a meglehetősen furcsa egyveleg működik-e? Az nem kétséges. De szórakoztató is? Itt már vannak problémák.
A NAGY TESTVÉR
A République Remastered ugyanis érezhetően egy tabletre / mobilra tervezett játék, pár perces kihívást nyújtó szobákra szabdalt világgal, érintőképernyőre megálmodott irányítással. Utóbbit persze tökéletesen kiváltja az egér, csak épp az érzés más: a kamerák által közvetített játékmenet személytelensége az érintés miatt emberszerűbb, mint a monitort nézve klikkelgetni, még ha a teendők és minden egyéb elem ugyanaz is, hiszen Hope egy telefon kamerájába beszél, és az eredeti változat kiadásakor mi magunk is ilyen készüléket fogtunk, hogy megmentsük.
De igazából nem is ezzel van a baj, sőt, még csak nem is a játékmenet túlzott egyszerűségével, hanem a tétnélküliségével és az események sablonossággal. Előbbi alatt azt kell érteni, hogy hiába kapnak el az őrök – harcrendszer nincs a játékban, az ellenfeleket csak sokkolóval vagy gázspray-vel lehet pár percre hatástalanítani –, annak nincs igazi következménye, szimplán csak elvisznek a legközelebbi cellába (ami akár közelebb is lehet az igazi célunkhoz, mint ahol valójában tébláboltunk), ahonnét te, a játékos két kattintással úgyis kiszabadítod Hope-ot, aki úgy mehet tovább, mintha mi se történt volna.
Ez pedig remek példa arra, hogy miért totálisan hiteltelen a Républiqe diktatúrája: süt róla, hogy olyanok álmodták meg, akik sose éltek ilyen rendszer alatt, és akik számára a huszadik századot meghatározó elnyomás kimerül abban, hogy nincs sajtószabadság, bizonyos dolgok be vannak tiltva, aki pedig másképp gondolkodik, azt megpróbálják átnevelni. De ugyan melyik „igazi” diktatúrában volt arra példa, hogy egy komoly agymosásra cipelt rab egyik őre felkiált, hogy „hé, itt ne hagyjuk a takaróját, különben megfázik”? Hogy lehet olyan életszínvonala az elnyomottaknak, mint egy skandináv ország dúsgazdag lakosának?
Hiteltelen, és emiatt sokak számára taszító - pedig látszik rajta a törődés, a minőségre, az élményre való törekvés, különösen a Remastered változaton, amely megkapta a Unity motor ötödik verzióját, és ezzel együtt a 2015-ös színvonalon mozgó tálalást, melynek hála fényévekkel látványosabb, szebb, mint a mobilváltozata, és a csomag ára tartalmazza a közeljövőben érkező utolsó két epizódot is. De ha világa nem működik, az új platformon pedig az élmény se ugyanaz, akkor lehet, hogy érdemesebb inkább várni vele. Mint egy idilli világban, amilyen a République-nek is van.
