A Red Solstice 2: Survivors világában minden a régi. Van a Mars. Meg van az űrtakony. Ez utóbbi baj. Azért baj, mert az űrtakonyból jönnek a zombik. Ráadásul ez a gedva terjed is, mint állat. ezt kellene nekünk valahogyan megoldani, hogy hőn szeretett Vörös Édenkertünk (aka Mars) élhető maradjon. Sok szerencsét, katona, leléphet…
Szétfőtt az agyam tesztelés közben, a klíma a gyengék fegyvere, plusz még ugye ott van a PC termelte extra hőmérséklet… De legalább teljesen hangulatba tudott hozni, hiszen a Mars felszíne átlag mínusz 60 fok körüli, ami azért most egy kicsit vonzónak tűnt. Ez a játékban speciel abszolút nem látszik: sima sivatagi és városi környezetben zúzunk, de lehet, eddigre már „háziasították” a valóságban, napjainkban is alaposan kutatott bolygót. Igaz, full páncélban nyomjuk a bevetéseket, tehát nekünk tulajdonképpen mindegy is. Ami viszont nem az, az a folyamatos menekülés. Ez az a játék, ahol szólóban és a Red Solstice-epizódok sava-borsát jelentő kooperatív akcióban taktikai szinten meghalsz, ha egy helyben maradsz. Egyszerűen túl sok az ellenség, akik élő hullámként zúdulnak rád. Igaz, némi segítséget jelent, hogy ha szólóban mész, ott a társaid a tapasztalatok szerint végtelen lőszermennyiséggel rendelkeznek, tehát csak magad miatt kell aggódni. De hogyan kerül a titáncsizma az űrtakonyba?
Hát úgy, hogy a játék története szerint egy kisebb baleset (a titokzatos Solar nevet kapott, halálcsillag-szerű műholdfegyver sugártámadása) miatt vészhelyzet alakult ki a Marson. Csak az általad vezetett, egy lánctalpas, mozgó bázison dolgozó szupercsapat mentheti meg az Emberiséget – amely nem mellesleg lelakta a Földet, ezért költözött át a vörös bolygóra. Mindegy is, elindulsz és győzni kell, más megoldás nincs. Ehhez, mint minden rendes stratégiai-lövöldözős játékban, van egy nyersanyag-gyűjtögetős (ezeket a bevetések sikeres megoldásakor vagy felderítő feladatok után kapod), egy kutató-fejlesztgetős (klasszikus „mérnökök heftelnek a labodban”) és egy építgetős (jobb fegyver, páncél, spéci cuccok stb.) rész is. Illetve természetesen fokozatosan tudod kiterjeszteni az ellenőrzést a bolygó egyre nagyobb területére, ahogyan egyre több erőforrást felhalmozva, a megfelelő kutatásokat elvégezve és az épületeket felépítve terjeszkedsz. Szóval tényleg egy jól bevált recept adja a lövöldözéshez az alapot. Persze van titkos szál, spéci, „fekete” műveletek, összeesküvés, csajok, miegymás…
Mert hát ugyebár mégiscsak a mutáns-kajtatás lesz a dolog sava-borsa. Ha a szakemberek a megfelelő felderítési erőforrások elköltésével találtak egy bevetést, akkor csapunk bele a lecsóba. Katonáink kiválasztását (minden osztálynak megvan a maga előnye, de medic legyen a csapatban, mert különben nincs esélyed…) követően jöhet az ugrás az ismeretlenbe. Leraknak valahová, gyors taskcheck, mit és hol is kell csinálni, ’sztán usgyi. Ez a tempós kezdés főleg akkor érvényes, ha a visszaszámlálás ott ketyeg egy-egy feladatnál: ez is gyakori lesz. De amúgy is a mozgás jelenti az életet: ha beszorulsz valahová, véged. Bosszantó, hogy szólóban a csapatom tagjai hajlamosak ebben-abban elakadni: eléggé megnehezíti az életed, ha a csapat fele folyamatosan próbál kijönni, mondjuk, egy láda mögül, de nem sikerül neki. Főleg azért, mert minden egyes fegyverrel is izgalmas menekülősdi lesz a feladatok többsége: egyszerűen esély sincs mindenkit leölni a pályán, hiszen a zombifélék újratermelődnek az űrtakonyból.
A menekülés mellett a folyamatos fosztogatásra hívom fel a T. Nagyérdemű figyelmét. Ládákat, szekrénykéket automatikusan fosztjuk ki, ahol találjuk – achtung, ezeket sokszor mutánshordák őrzik. Ha éppen egy támadóhullám közepén vagyunk, inkább ne menjünk be egy (bármilyen kecsegtető) luxiládáért sem egy szűk, egyetlen bejáratos szobába, mert csúf megdöglés lehet a vége.
Mint minden rendesen kiegyensúlyozott játékban, itt is egyre acélosabb ellenfelet kapunk, ahogyan mi is upgrade-eljük a felszereléseinket. Lehet elfelejteni a „full-full vagyok, takarítani fogok” hozzáállást – mert csúf megdöglés a vége. A gyilok mellett fontos az élő, foglyul ejtett ellenfelek hazacipelése, de ez nem egyszerű, mert az embereid általában legyaknak mindenkit, ha meg horda-támadás van, akkor pont nem csapdázol, hanem lángszórózol. Szóval a csoportocskát ilyenkor illik elhelyezni valami jól védhető helyen, aztán marad a magányos csapdázgatás. Könnyítés, hogy az elkapott mutánst automatikusan kimenti egy járgány, nem neked kell cipelni.
Aknák, robbanószerkezetek, tüzérségi támogatás behívása, elsősegélyláda, szteroidok, lerakható géppuskatorony, ideiglenes fegyvertuning: megannyi olyan cucc, amivel a taktikai lehetőségeid nőnek. Ezek használatát a Red Solstice 2: Survivorsben is meg kell tanulni, ahogy az első részben, de gyorsan fog menni. Igaz, ehhez az is kell, hogy egyetlen pillantással értsed a behívható taktikai térképet: egyszerűen meg kell tanulni a jelzéseket. Nincs belőlük sok, menni fog. Vadászatra fel!
