Amikor csak megjelenés után kell leadnom egy tesztet, akkor előbb mindig elolvasom a véleményeket az adott játékról – mintegy kíváncsiságképp. A Re:Callról pedig szinte egy rossz szót sem találtam, így kíváncsi lettem, hogy vajon mi lesz az, amit én egyértelműen utálni fogok benne, ugyanis eléggé hadilábon állok azokkal a dolgokkal, amiket sokan szeretnek. Végül csak egy komolyabb negatívumot találtam, méghozzá azt, hogy túl hamar vége lett – szívesen fedeztem volna még fel titkokat Bruno Gallagher kedves, valamint kevésbé kedves barátaival. A maitan69 fedőnév alatt tevékenykedő úriember alkotásaitól (például az Evan’s Remains) már megszokhattuk az érdekes történeteket és a kellemes grafikát, a végeredménnyel pedig (spoiler) ezúttal sem okozott csalódást. Sőt!
Nyomozós játék másként
Ha pusztán az emlékek visszaidézésével meg lehetne változtatni a jelent, vajon mennyi mindent csinálnánk másként az újonnan szerzett ismeretek birtokában? A Re:Callban erre a kérdésre kaphatunk választ, megfűszerezve egy apró kis csavarral: a játékban a múlt eseményeinek pontos felelevenítésével kell eljutnunk a jelenkor konfliktusaihoz. Miközben próbáljuk kitalálni, hogy mi miből következett. Rengeteg alternatív valóságot járhatunk végig, melyek segíthetnek meglátni és megtalálni az összefüggéseket, megoldásokat. Ez leírva talán kicsit kacifántosan hangzik, de a játékban található történetek nagyszerűen vannak felépítve, így könnyedén bele tudunk tanulni a nyomok keresésébe. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, a közös pont viszont, hogy mindegyik rövid etapban egy gyilkossággal találkozunk. A kérdés tehát, hogy vajon kiviteleznünk, elkerülnünk vagy épp megfejtenünk kell a szörnyű tetteket? Az összesen hét fejezet egyébként szorosan kapcsolódik egymáshoz, a rejtélyek megoldása után pedig sok-sok tapasztalattal, valamint egy igazán kellemes sztorival lehetünk gazdagabbak.
Biztos jól emlékszem?
Játékmechanikákat tekintve sem nagyon érheti panasz a Re:Callt, bár tény, hogy olyan sok mindent nem is tudunk csinálni az egyes részeken: az esetek többségében nézelődünk, tárgyakat veszünk magunkhoz vagy emberekkel beszélgetünk. Szerencsére később egy kicsit felpezsdülnek a dolgok, és helyet kap benne néhány ügyességi/logikai feladat is. A felfedezésre váró terület egyébként igencsak korlátolt, így tehát garantált, hogy nem fecsérlünk el hosszú perceket azon dolgok keresésével, melyekkel interakcióba léphetünk. Kellemetlen apróság viszont, hogy a magyar billentyűzetkiosztáshoz az X, Z, C és Q gombok nem feltétlenül ideálisak, a beállításokban pedig ezeket egyelőre nem tudjuk megváltoztatni.
Az időnkkel egyébként nemcsak a kicsi terek segítségével spórolt a fejlesztő, de például a már elhangzott párbeszédek is automatikusan kihagyásra kerülnek, így teljes mértékben az új információk befogadására kell csak odafigyelnünk. Erre pedig szükségünk is van, ugyanis semmiféle súgó/segítség nem áll rendelkezésünkre, ha valahol megakadnánk. Persze nem kell Sherlock Holmes-nak lenni a rejtélyek felgöngyölítéséhez, ugyanakkor nem árt, ha rendesen odafigyelünk az ok-okozati összefüggésekre, hiszen megeshet, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő mondat vagy tárgy mögött rejlik az igazság.
A háttérzenék nem túl jellegzetesek (bár volt egy-kettő, amire felkaptam a fejem), szinkronhangok pedig egyáltalán nincsenek, így a hangulatot szinte teljes egészében a briliáns grafikai megoldások viszik el a hátukon. A karakterdizájn ugyanis parádés, emellett minden színes és végtelenül bájos – komolyan, még a vérben fekvő hullák is azok. Maguk a szereplők egyébként szerethetők, a szövegek humorosak és igényesen megírtak, ami pedig a legjobb az egészben: még különböző easter eggeket is találhatunk.
Nehéz a Re:Call játékmenetét ennyi karakterben, pláne spoiler nélkül összefoglalni, (tipikusan az a program, amit átélni kell, nem pedig beszélni róla), de az biztos, hogy egy igazán kreatív és különleges „detektíves” alkotás, ahol a nyomokat nem (csak) a jelenben, de az emlékeinkben is keresnünk kell.
