A Raving Rabbids kétségtelenül azok közé a játékok közé tartozik, melyet a megjelenés előtti bemutatók alapján vagy nagyon vár az adott érdeklődő, vagy gyorsan megjegyzi, hogy soha az életben nem akar hozzányúlni, még ha muszáj lenne, akkor sem. Michel Ancel a Rayman sorozattal írta be magát a történelembe, majd a zseniális Beyond Good and Evil (és méltatlan bukása), illetve a King Kong sikere után, már nem közvetlenül, hanem csak mint ötletgazda vett részt a nyuszis Rayman készítésében. A Wii-változat sikere garantált volt (az egyik legnagyobb hangon beharangozott Wii játékként) lássuk a PC-s mennyire áll helyt!
Nyulak mindenhol!
A bekezdés címe nem véletlenül tartalmazza a nyuszikat, hiszen irtózatos mennyiségű, bután vigyorgó, egymást ütlegelő, bolondos, nyöszörgő, üvöltöző és egyéb hisztérikus hangokat kiadó nyulat fogtok látni a játékban. Akinek ez felkelti az érdeklődését, feltehetően nagyon jól fog szórakozni, akkor pedig még jobban, ha sikerül pár barátját-barátnőjét átrángatni magához egy-egy játék erejéig. Sajnos a PC-s változat esetében ritkán adódik olyan helyzet, hogy egy gép tulajdonosának akad három plusz kontrollere, hogy egyszerre többen élvezhessék a játékot, míg a Wii verzió (mely kétségtelenül a legsikeresebb az összes közül), ezt könnyűszerrel megoldja. Arról már nem is beszélek, hogy a játékban úton-útfélen felbukkanó minijátékok nagy százaléka nem kontrollerre-egérre-billentyűzetre lett kitalálva, hanem a speciális levegőben kardozós új generációs Nintendo játékvezérlőre. Azért nem kell nagyon elkeseredni, így is simán végigjátszható a játék, csupán az élvezeti faktorból veszít a játékos egy picit. Ettől függetlenül a főszereplő nyuszik ugyanolyan bájosak, buták és idegesítők, mint a nem PC-s verziókban és ez így is van rendjén.
Gyorsan szólnom kell amiatt is nehogy bedaráljatok a vattacukros gépbe! , hogy ez messze nem platformjáték, mint esetleg a Raymanhez kötődő hagyományok alapján gondoltátok. Ha a Mario Party sorozatot ismeritek Gamecube-on, nagyjából tudjátok, mire kell számítani: minijáték-hegyekre! Mindenféle apró ügyességi játékban kell legyőznötök barátaitokat, vagy pedig a sztori módot pörgetitek végig, ami némi narrációval és körítéssel azt próbálja elmesélni (szűk 3 óra alatt végigjátszható sajnos...), miként próbálja Rayman visszaszerezni a globoxokat, akik nem konzervek, hanem kis kék bigyó lények, akik együtt piknikeztek Raymannel, amikor a gonosz nyuszik fantasztikus ásótechnikájukkal elrabolták őket. Se keze, se lába hősünk csak úgy szabadíthatja ki őket, ha jó öreg Russel Crowe-hoz hasonlóan egy arénában körbe-körbe futkosva mindig új minijáték-kapukon befutva az egyes játékokban a készítők által megadott kvótát teljesíti. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kapunk egyre jobb cellaberendezést, óriási baldachinos ágytól kezdve az aranyozott vécéülőkéig. Eközben folyamatosan újabb kosztümök, cipők, napszemüvegek és frizurastílusok birtokába is jut Rayman, hogy ne legyen annyira unalmas a minijátékokba érkező hős külsője. Különösen morbid, amikor nagymama-szerkóban, rózsaszín Elvis-séróval, és menő sportcipőben jelenik meg egy-egy próbára
A nyuszikból álló nézőközönség először még fújolja Raymant az arénában, majd a végére már annyira sztárolják, hogy egészen a celláig visszavezető útvonalon ajándékokkal állnak a grupie nyuszilányok és énekelnek. A szabadulást a cellából a teljesített játékok után megkapott vécépumpák (!) mennyisége jelenti: a sokadik után már fel tud mászni Rayman a falon, létraként használva az öntapadós eszközöket, egészen a cella egyetlen magasan fekvő ablakáig, ahol távozhat fogva tartóitól, addigra már kiszabadítva minden globoxot.
Körülbelül tizenkétszer kell az arénába lépni, melyben ötből négy játékot teljesítve átléphet a játékos a következő szakaszba, némi pihenő után. Minden szakaszlépést egy FPS-rész, vagy egy nézdahátam jeligéjű tehénverseny választ el egymástól ezek a legjobb részei a játéknak. Különböző stílusjegyekben vécépumpákat lövöldözve kell haladni, mint a játéktermekben a House of the Deadben. Hihetetlen poénokkal van feldúsítva az egész, ráadásul a nyulak tényleg annyira ostobák és nevetségesek, hogy az egész játék hangulatát egymaguk eladják. A vadnyugati FPS-résznél például a móka felénél derül ki, hogy valójában nem is robog a vonat, aminek a tetején egyensúlyozik Rayman: amikor lenéz a kamera, kiderül, hogy nyulak rohangálnak fákkal a kezükben, a sebességérzetet emulálva
A sima minijátékok általában egy alap és egy nehezített változatot takarnak, ezek mellett pedig ott vannak még a karaoke-show részek is, ahol ismert slágereket kell gombnyomogatással végigkövetni, lehetőleg minél kevesebbet hibázva, míg a háttérben temérdek nyúl ropja a teljesítménytől függően a táncot. Nem gondoltam volna, hogy a Girls Just Wanna Have Fun nyuszis verzióját megismerem valaha az életemben, így mindenképpen pluszpontot ér!
A játékok legtöbbször érezhetően arra vannak kihegyezve, hogy a már említett térbeli mozgást érzékelő Wiimote-tal kényelmesen lehessen játszani őket, de azért PC-n még mindig jobb a helyzet, mint PS2-n, ha az egeret és a billentyűzetet vesszük alapul. A legkönnyebb feladatok azok, mikor csak körbe-körbe kell húzgálni az egeret, vagy fel-le. Ilyenek az ugróláncolás (nem kötelezés!), a tehénhajítás, a Superman-nyuszi kilövés csilléből és a többi pihent agyú versenyszám. A játékok önmagukban annyira debilek, hogy sokadszorra is könnyesre nevetitek magatokat egy-egy szituáción.
Nyúlszőrszál-hasogatás
A grafika és a hangok pont megütik a mércét. Bájos a külső, noha nyilván nem ez fogja legyalázni a Crysist. Ennek ellenére a játék stílusához és menetéhez kiválóan passzol, és ez sokkal fontosabb. A hangokkal ugyanez a helyzet: míg egy horrorjátékban mínusz tízet kapna ez a nyöszörgés és a sipítozás, addig itt tökéletesen illik a hangulathoz, mivel komikus és nagyon jól eltalált. A nyusziknak saját nyelvezete van, bár ez általában a visszaszámlálásokkor kerül csak elő, ami inkább hangzik fuldoklásnak a vízben, mint kommunikációnak, de sebaj!
Azoknak mindenképpen ajánlom a játékot, akik a gyereküknek vagy ifjabb testvéreiknek szeretnének valami szórakoztatót vagy olyasvalakinek, aki nem feltétlen a vérengzős lövöldözésekben, hanem a nevetésben találja meg a kikapcsolódást. Morbid a humora néha a Rayman Raving Rabbidsnek, de a nyuszik kegyetlenül jól eltaláltak. Feltétlen nézzetek rá, ha tehetitek!
Nyulak mindenhol!
A bekezdés címe nem véletlenül tartalmazza a nyuszikat, hiszen irtózatos mennyiségű, bután vigyorgó, egymást ütlegelő, bolondos, nyöszörgő, üvöltöző és egyéb hisztérikus hangokat kiadó nyulat fogtok látni a játékban. Akinek ez felkelti az érdeklődését, feltehetően nagyon jól fog szórakozni, akkor pedig még jobban, ha sikerül pár barátját-barátnőjét átrángatni magához egy-egy játék erejéig. Sajnos a PC-s változat esetében ritkán adódik olyan helyzet, hogy egy gép tulajdonosának akad három plusz kontrollere, hogy egyszerre többen élvezhessék a játékot, míg a Wii verzió (mely kétségtelenül a legsikeresebb az összes közül), ezt könnyűszerrel megoldja. Arról már nem is beszélek, hogy a játékban úton-útfélen felbukkanó minijátékok nagy százaléka nem kontrollerre-egérre-billentyűzetre lett kitalálva, hanem a speciális levegőben kardozós új generációs Nintendo játékvezérlőre. Azért nem kell nagyon elkeseredni, így is simán végigjátszható a játék, csupán az élvezeti faktorból veszít a játékos egy picit. Ettől függetlenül a főszereplő nyuszik ugyanolyan bájosak, buták és idegesítők, mint a nem PC-s verziókban és ez így is van rendjén.
Gyorsan szólnom kell amiatt is nehogy bedaráljatok a vattacukros gépbe! , hogy ez messze nem platformjáték, mint esetleg a Raymanhez kötődő hagyományok alapján gondoltátok. Ha a Mario Party sorozatot ismeritek Gamecube-on, nagyjából tudjátok, mire kell számítani: minijáték-hegyekre! Mindenféle apró ügyességi játékban kell legyőznötök barátaitokat, vagy pedig a sztori módot pörgetitek végig, ami némi narrációval és körítéssel azt próbálja elmesélni (szűk 3 óra alatt végigjátszható sajnos...), miként próbálja Rayman visszaszerezni a globoxokat, akik nem konzervek, hanem kis kék bigyó lények, akik együtt piknikeztek Raymannel, amikor a gonosz nyuszik fantasztikus ásótechnikájukkal elrabolták őket. Se keze, se lába hősünk csak úgy szabadíthatja ki őket, ha jó öreg Russel Crowe-hoz hasonlóan egy arénában körbe-körbe futkosva mindig új minijáték-kapukon befutva az egyes játékokban a készítők által megadott kvótát teljesíti. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kapunk egyre jobb cellaberendezést, óriási baldachinos ágytól kezdve az aranyozott vécéülőkéig. Eközben folyamatosan újabb kosztümök, cipők, napszemüvegek és frizurastílusok birtokába is jut Rayman, hogy ne legyen annyira unalmas a minijátékokba érkező hős külsője. Különösen morbid, amikor nagymama-szerkóban, rózsaszín Elvis-séróval, és menő sportcipőben jelenik meg egy-egy próbára
A nyuszikból álló nézőközönség először még fújolja Raymant az arénában, majd a végére már annyira sztárolják, hogy egészen a celláig visszavezető útvonalon ajándékokkal állnak a grupie nyuszilányok és énekelnek. A szabadulást a cellából a teljesített játékok után megkapott vécépumpák (!) mennyisége jelenti: a sokadik után már fel tud mászni Rayman a falon, létraként használva az öntapadós eszközöket, egészen a cella egyetlen magasan fekvő ablakáig, ahol távozhat fogva tartóitól, addigra már kiszabadítva minden globoxot.
Körülbelül tizenkétszer kell az arénába lépni, melyben ötből négy játékot teljesítve átléphet a játékos a következő szakaszba, némi pihenő után. Minden szakaszlépést egy FPS-rész, vagy egy nézdahátam jeligéjű tehénverseny választ el egymástól ezek a legjobb részei a játéknak. Különböző stílusjegyekben vécépumpákat lövöldözve kell haladni, mint a játéktermekben a House of the Deadben. Hihetetlen poénokkal van feldúsítva az egész, ráadásul a nyulak tényleg annyira ostobák és nevetségesek, hogy az egész játék hangulatát egymaguk eladják. A vadnyugati FPS-résznél például a móka felénél derül ki, hogy valójában nem is robog a vonat, aminek a tetején egyensúlyozik Rayman: amikor lenéz a kamera, kiderül, hogy nyulak rohangálnak fákkal a kezükben, a sebességérzetet emulálva
A sima minijátékok általában egy alap és egy nehezített változatot takarnak, ezek mellett pedig ott vannak még a karaoke-show részek is, ahol ismert slágereket kell gombnyomogatással végigkövetni, lehetőleg minél kevesebbet hibázva, míg a háttérben temérdek nyúl ropja a teljesítménytől függően a táncot. Nem gondoltam volna, hogy a Girls Just Wanna Have Fun nyuszis verzióját megismerem valaha az életemben, így mindenképpen pluszpontot ér!
A játékok legtöbbször érezhetően arra vannak kihegyezve, hogy a már említett térbeli mozgást érzékelő Wiimote-tal kényelmesen lehessen játszani őket, de azért PC-n még mindig jobb a helyzet, mint PS2-n, ha az egeret és a billentyűzetet vesszük alapul. A legkönnyebb feladatok azok, mikor csak körbe-körbe kell húzgálni az egeret, vagy fel-le. Ilyenek az ugróláncolás (nem kötelezés!), a tehénhajítás, a Superman-nyuszi kilövés csilléből és a többi pihent agyú versenyszám. A játékok önmagukban annyira debilek, hogy sokadszorra is könnyesre nevetitek magatokat egy-egy szituáción.
Nyúlszőrszál-hasogatás
A grafika és a hangok pont megütik a mércét. Bájos a külső, noha nyilván nem ez fogja legyalázni a Crysist. Ennek ellenére a játék stílusához és menetéhez kiválóan passzol, és ez sokkal fontosabb. A hangokkal ugyanez a helyzet: míg egy horrorjátékban mínusz tízet kapna ez a nyöszörgés és a sipítozás, addig itt tökéletesen illik a hangulathoz, mivel komikus és nagyon jól eltalált. A nyusziknak saját nyelvezete van, bár ez általában a visszaszámlálásokkor kerül csak elő, ami inkább hangzik fuldoklásnak a vízben, mint kommunikációnak, de sebaj!
Azoknak mindenképpen ajánlom a játékot, akik a gyereküknek vagy ifjabb testvéreiknek szeretnének valami szórakoztatót vagy olyasvalakinek, aki nem feltétlen a vérengzős lövöldözésekben, hanem a nevetésben találja meg a kikapcsolódást. Morbid a humora néha a Rayman Raving Rabbidsnek, de a nyuszik kegyetlenül jól eltaláltak. Feltétlen nézzetek rá, ha tehetitek!
