A Train Simulator emlékezetes első része óta – amihez immáron 6 évet kell visszapörgetni a naptárban – nem is igazán született említésre méltó alkotás a kategóriában, a vonatszimulátorok rajongóinak maroknyi csapata így hát meglehetősen kiéhezve várta a folytatást.
Az intro hiányán és a főmenü puritánságán túllépve szembesülünk a viszonylag hosszabb töltési idővel: a játék egyszerre tölti be az esetenként több száz kilométer hosszú útvonalat, így a kényszerű várakozás bocsánatos bűnnek tekinthető. Az már valóban kissé lehangoló, hogy alapból mindössze három angol és egy német útvonal képezi az igencsak rövid pályalistát, és attól sem ugráltam örömömben, hogy szakaszonként alig 3-4 küldetést bírtak belesulykolni a készítők a játékba.
Amint a mozdony vezetőállásába/fülkéjébe kerülünk, az eddigi felemás élmény megváltozik. Kapunk egy csodálatosan modellezett külső nézetet, amiben minden csavar a helyén van, tényleg álomszép mozdonyok és vagonok rohangálnak a pályákon. A készítők eredeti tervrajzok alapján dolgozhattak, így minden egyes jármű – a történelmi pályákon futó, mára már kikopott modelleket is beleértve – a valóságnak megfelelő pompájában tündököl. Ehhez jön a tisztességesen megrajzolt belső nézet, amiről azonnal kiderül, hogy szebb is mint elsőre gondolnánk. Ugyanis nem fix, statikus műszerfallal nézünk szembe, teljesen szabadon nézelődhetünk körbe, piszkálgathatjuk az interaktív szabályzókarokat és gombokat, vagy egyszerűen csak bámulhatunk ki az ablakon.
Ha már kinéztünk az ablakon, igencsak változatos, rengeteg tereptárggyal tarkított táj tárul szemünk elé, ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy a fejlesztők itt is a valóság leképezésére törekedtek, azaz végigfényképezték a sok száz kilométernyi utat, hogy az eredetivel megegyező állapotban táruljon a szemünk elé. A pálya melletti infrastruktúra tökéletes kidolgozása persze egy ilyen programban kötelező, jól is néznénk ki, ha a különféle jelzők és szemaforok nem lennének hitelesek, már messziről is felismerhetőek, vagy animáltak. Szerencsére a kevéssé fontos épületek (lakóházak, ipari üzemek) kidolgozása is korrekten sikerült, a textúrák tiszták, illesztésük pontos. A látótávolság akár több kilométernyire növelhető, és valami cselt vethettek be a leveleknél, mivel egészen látványos fa és bokor megoldásokkal találkozhatunk. Állatokkal is összefuthatunk a pálya szélén, akik szintén saját animációval rendelkeznek (mozognak, legelnek, miegymás). Mindezt korrekt fény és árnyékhatások egészítik ki.
Környezeti hűségből tehát jeles, és történt némi fejlődés a forgalom szimulálása terén is. Különféle márkájú közúti járművel találkozunk, az állomásokon pedig animált karakterek várakoznak a lehetőleg menetrend szerinti érkezésre, ám a ki- és beszállás során nem lépnek be az – egyébként animáltan nyíló-záródó – ajtókon, hanem egyszerűen eltűnnek nagyjából a peronzár magasságában. Kissé kiábrándító látvány, holott ezt már az évekkel ezelőtti GTA részekben is sikerült megoldani, pedig ott nem a vonatozás volt a fő csapásirány.
Ageia PhysX – a kulcsszó, mely bosszantó hibái és számos hiányossága ellenére a Rail Simulator sikerének titka lehet. Ugyan a mozdonyvezetés eddig még kimaradt az életemből, ám készséggel elhiszem, hogy a játékban alkalmazott fizika teljesen megfelel a valóságnak. Roppant hitelesen terelgethetjük a járműveket a síneken, szinte érezzük a dízelmotorok izzasztó erőlködését egy-egy izmosabb kapaszkodón, vagy a csühögők kazánjaiban feszülő gőz erejét, amint szembeszállnak a tehetetlenségi erővel, nem beszélve a modern villanymozdonyok bámulatos erőtartalékairól és elképesztő fékezési potenciáljáról.
Ráadásul a nehézségi fokozat állítgatásával a kőkemény szimulációtól az egyszerű arcade vonatozásig mindent kipróbálhatunk. Ha akarjuk, mindössze két gomb nyomkodásával gyorsíthatunk/lassíthatunk, bekapcsolhatjuk a külső nézetben is látható sebesség- és teljesítményjelzőt, mintha csak egy játéktermi masinában ülnénk. Ám ha úgy tartja kedvünk, egy gőzösön egyenként szabályozhatjuk a szelepeket, kinyitjuk a kazánt, és szenet lapátolhatunk, a megfelelő helyeken nyomkodjuk a kürtöt, miegymás. A modern mozdonyok legnagyobb biztonsági vívmánya, az éberségjelző is bekerült a játékba. Ez úgy működik, hogy bizonyos időközönként a vezető kap egy jelzést, amire néhány másodpercen belül válaszolnia kell a megfelelő gomb megnyomásával (ezzel jelezve, hogy nem alussza az igazak álmát), ellenkező esetben csodálatos vészfékezésben, majd a feladat végén az utasok elégedetlen értékelésében „gyönyörködhetünk”.
Valami elképesztő, milyen szintű instant átjárhatóságok kerültek a játékba. Egy példa: megyünk a pályán, mögöttünk a csigalassúsággal döcögő tejes vagonokból álló tehervonat kerget az őrületbe. Szemben csábító sebességgel érkezik egy expressz, mi pedig egyszerűen – a la natúr a képernyőn egyetlen egérkattintással – átváltunk a másik szerelvényre, hagyva hogy az AI küzdjünk tovább a tejszállító tartálykocsikkal.
Egy másik példa: pöfögünk a gőzössel a havas tájon, amikor észrevesszük, hogy – a programozók figyelmetlenségének köszönhetően – néhány faág benyúlik a pályára. Ismét csak egyetlen kattintás, és máris a szerkesztőmódban vagyunk, nekiláthatunk gallyazni. Persze ennél drasztikusabb módosításokat is tehetünk, új házikókat építhetünk, megváltoztathatjuk a nyomvonalat. A szerkesztő mindenben a segítségére lesz, tényleg mindent tud, persze – annak ellenére, hogy a vágánykapcsolódást például automatán intézi, nem lesznek illesztési problémáink – kell majd néhány hónap(!), mire teljesen begyakorolja az ember.
Konklúzióként kissé felemás, hiszen számos dolgot sikerült megvalósítani a Rail Simulatorban, sok minden remekül sikerült, ám végig az volt az érzésem, hogy több volt a témában, nem valósították meg maradéktalanul a lehetőségeket, végig egyfajta hiányérzet lengte be a játékot. Hogy ennek ellenére nem pontozom le jobban, az a tényleg remek szerkesztőmódnak köszönhető, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy a hiányosságokat a rajongók hamarosan betömködjék.
Minimális körítés
Az intro hiányán és a főmenü puritánságán túllépve szembesülünk a viszonylag hosszabb töltési idővel: a játék egyszerre tölti be az esetenként több száz kilométer hosszú útvonalat, így a kényszerű várakozás bocsánatos bűnnek tekinthető. Az már valóban kissé lehangoló, hogy alapból mindössze három angol és egy német útvonal képezi az igencsak rövid pályalistát, és attól sem ugráltam örömömben, hogy szakaszonként alig 3-4 küldetést bírtak belesulykolni a készítők a játékba.
Akit a mozdony füstje megcsapott...
Amint a mozdony vezetőállásába/fülkéjébe kerülünk, az eddigi felemás élmény megváltozik. Kapunk egy csodálatosan modellezett külső nézetet, amiben minden csavar a helyén van, tényleg álomszép mozdonyok és vagonok rohangálnak a pályákon. A készítők eredeti tervrajzok alapján dolgozhattak, így minden egyes jármű – a történelmi pályákon futó, mára már kikopott modelleket is beleértve – a valóságnak megfelelő pompájában tündököl. Ehhez jön a tisztességesen megrajzolt belső nézet, amiről azonnal kiderül, hogy szebb is mint elsőre gondolnánk. Ugyanis nem fix, statikus műszerfallal nézünk szembe, teljesen szabadon nézelődhetünk körbe, piszkálgathatjuk az interaktív szabályzókarokat és gombokat, vagy egyszerűen csak bámulhatunk ki az ablakon.
Ha már kinéztünk az ablakon, igencsak változatos, rengeteg tereptárggyal tarkított táj tárul szemünk elé, ami nem kis teljesítmény, lévén, hogy a fejlesztők itt is a valóság leképezésére törekedtek, azaz végigfényképezték a sok száz kilométernyi utat, hogy az eredetivel megegyező állapotban táruljon a szemünk elé. A pálya melletti infrastruktúra tökéletes kidolgozása persze egy ilyen programban kötelező, jól is néznénk ki, ha a különféle jelzők és szemaforok nem lennének hitelesek, már messziről is felismerhetőek, vagy animáltak. Szerencsére a kevéssé fontos épületek (lakóházak, ipari üzemek) kidolgozása is korrekten sikerült, a textúrák tiszták, illesztésük pontos. A látótávolság akár több kilométernyire növelhető, és valami cselt vethettek be a leveleknél, mivel egészen látványos fa és bokor megoldásokkal találkozhatunk. Állatokkal is összefuthatunk a pálya szélén, akik szintén saját animációval rendelkeznek (mozognak, legelnek, miegymás). Mindezt korrekt fény és árnyékhatások egészítik ki.
Környezeti hűségből tehát jeles, és történt némi fejlődés a forgalom szimulálása terén is. Különféle márkájú közúti járművel találkozunk, az állomásokon pedig animált karakterek várakoznak a lehetőleg menetrend szerinti érkezésre, ám a ki- és beszállás során nem lépnek be az – egyébként animáltan nyíló-záródó – ajtókon, hanem egyszerűen eltűnnek nagyjából a peronzár magasságában. Kissé kiábrándító látvány, holott ezt már az évekkel ezelőtti GTA részekben is sikerült megoldani, pedig ott nem a vonatozás volt a fő csapásirány.
A fizika mindenek előtt
Ageia PhysX – a kulcsszó, mely bosszantó hibái és számos hiányossága ellenére a Rail Simulator sikerének titka lehet. Ugyan a mozdonyvezetés eddig még kimaradt az életemből, ám készséggel elhiszem, hogy a játékban alkalmazott fizika teljesen megfelel a valóságnak. Roppant hitelesen terelgethetjük a járműveket a síneken, szinte érezzük a dízelmotorok izzasztó erőlködését egy-egy izmosabb kapaszkodón, vagy a csühögők kazánjaiban feszülő gőz erejét, amint szembeszállnak a tehetetlenségi erővel, nem beszélve a modern villanymozdonyok bámulatos erőtartalékairól és elképesztő fékezési potenciáljáról.
Ráadásul a nehézségi fokozat állítgatásával a kőkemény szimulációtól az egyszerű arcade vonatozásig mindent kipróbálhatunk. Ha akarjuk, mindössze két gomb nyomkodásával gyorsíthatunk/lassíthatunk, bekapcsolhatjuk a külső nézetben is látható sebesség- és teljesítményjelzőt, mintha csak egy játéktermi masinában ülnénk. Ám ha úgy tartja kedvünk, egy gőzösön egyenként szabályozhatjuk a szelepeket, kinyitjuk a kazánt, és szenet lapátolhatunk, a megfelelő helyeken nyomkodjuk a kürtöt, miegymás. A modern mozdonyok legnagyobb biztonsági vívmánya, az éberségjelző is bekerült a játékba. Ez úgy működik, hogy bizonyos időközönként a vezető kap egy jelzést, amire néhány másodpercen belül válaszolnia kell a megfelelő gomb megnyomásával (ezzel jelezve, hogy nem alussza az igazak álmát), ellenkező esetben csodálatos vészfékezésben, majd a feladat végén az utasok elégedetlen értékelésében „gyönyörködhetünk”.
Átjárhatóság
Valami elképesztő, milyen szintű instant átjárhatóságok kerültek a játékba. Egy példa: megyünk a pályán, mögöttünk a csigalassúsággal döcögő tejes vagonokból álló tehervonat kerget az őrületbe. Szemben csábító sebességgel érkezik egy expressz, mi pedig egyszerűen – a la natúr a képernyőn egyetlen egérkattintással – átváltunk a másik szerelvényre, hagyva hogy az AI küzdjünk tovább a tejszállító tartálykocsikkal.
Egy másik példa: pöfögünk a gőzössel a havas tájon, amikor észrevesszük, hogy – a programozók figyelmetlenségének köszönhetően – néhány faág benyúlik a pályára. Ismét csak egyetlen kattintás, és máris a szerkesztőmódban vagyunk, nekiláthatunk gallyazni. Persze ennél drasztikusabb módosításokat is tehetünk, új házikókat építhetünk, megváltoztathatjuk a nyomvonalat. A szerkesztő mindenben a segítségére lesz, tényleg mindent tud, persze – annak ellenére, hogy a vágánykapcsolódást például automatán intézi, nem lesznek illesztési problémáink – kell majd néhány hónap(!), mire teljesen begyakorolja az ember.
Konklúzióként kissé felemás, hiszen számos dolgot sikerült megvalósítani a Rail Simulatorban, sok minden remekül sikerült, ám végig az volt az érzésem, hogy több volt a témában, nem valósították meg maradéktalanul a lehetőségeket, végig egyfajta hiányérzet lengte be a játékot. Hogy ennek ellenére nem pontozom le jobban, az a tényleg remek szerkesztőmódnak köszönhető, ami magában hordozza annak lehetőségét, hogy a hiányosságokat a rajongók hamarosan betömködjék.
