Elképesztő, zseniális, hihetetlen… nagyjából ezek a jelzők futnak át az ember agyán, amikor először meghallja a kanadai fejlesztők ötletét, hozzátéve, hogy eddigi munkáik minősége – például a DoomBlenderCave című top-down dungeon crawler – önkéntelenül is könnyeket csalt az ember szemébe, csak nem éppen jó értelemben. Persze ez egy kicsi, független, ötfős stúdió, úgyhogy maradjunk az ötletnél, ami a 2. világháborúról szól, és azt próbálja bemutatni, milyen lehet kanadai tábornokként kizárólag az éter hullámain keresztül értesülni arról, hogy merre kószálnak vagy éppen kivel harcolnak az egységeid. Nem kérdés, elsőre baromi jópofának találod majd a rádiózást, no, meg a hangalapú irányítást, mert a kommunikáció oda-vissza működik, és ugye baromi menő olyan dolgokat üvöltözni, hogyaszongya ”Able, move to Mike-seven!” vagy ”Baker, fire barrage at Lima-six!”…
Kezdjük talán ott, hogy a kanadai hadsereg 2. világháborús erőfeszítéseiről általában méltatlanul kevés szó esik, pedig a Dieppe-i rajtaütés (1942), ahol az Atlanti-falat ”tesztelték”, és mint sikertelen partraszállási kísérlet él a köztudatban, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a D-nap sikeréhez. A gyarmati haderő emellett ott volt Észak-Afrikában, később Szicíliában, majd az olasz fronton is, a normandiai partraszálláskor pedig külön partszakaszt kaptak – a Junot. A Radio Generalban minden említett hadszíntérhez találunk 2-3 küldetést, de a játék egyik legnagyobb erénye, hogy nem spórolt a multimédiás anyagokkal. Ritkán látott archív felvételek – kiképzési anyagok, háborús tudósítások, filmhíradók, rengeteg korabeli fotó – segítik a beilleszkedést, gyakorlatilag minden egyes bevetéshez tartozik egy komplett tárlat.
Ó, Kapitány, Kapitányom?
A látvány elég egyszerű, és ha sallangmentesebb lenne, béna animációk nélkül, ahogy átvonulunk a sátorban az egységtáblától a vetítőig vagy a térképig, akkor talán az is feltűnne, hogy a körítést ignorálva egyetlen délután alatt letudható az összes küldetés. Mert 15-20 perc egy átlagos bevetés… A tábornoki beosztásnak persze vannak szépségei, például az, hogy a hírszerzés és a felderítés adatai alapján a támadó ezredeket mi választhatjuk ki egy konstans készletből. A későbbi fejlődésüket, a medálok kiosztását szintén mi menedzseljük, ahogy a megfelelő rotációról is gondoskodni kell, mert az előző küldetés veszteségeit, fáradságát nem egyhamar pihenik ki. A játékban felvonuló – vélhetően történelmileg hiteles – ezredek élén a vezetők saját személyiségét egyetlen markáns jelzővel próbálja visszaadni a játék, így néhánynak már előre viszket az ujja a ravaszon, mások jobban szeretnek védekezni, mint támadni, mondjuk ebből nem sokat kapunk vissza, én legalábbis nem tapasztaltam érezhető különbséget. A fegyvernemekből egyébként a gyalogság, tüzérség, páncélosok hármas mellett a műszakiakra, mesterlövészekre és felderítőkre is futotta.
„Béker!…, Béééker!!!…, BÉÉÉKER, MÚV TU…, a jóédes…, MÚÚÚV TU…”
A koncepció lényege tehát, hogy ”vakon” játszunk, értsd minden ezrednek van egy hívójele, és ha történetesen szerencsénk van, képes megadni az aktuális pozícióját is – azaz az 1x1km-es négyzetrácsokra felosztott térképen a függőleges és vízszintes hivatkozást (ahol a bal felső sarok az Alpha-1, szóval az oszlopok a NATO fonetikus abc-t, a sorok pedig a számozást követik). Amennyiben rádión megkapjuk a koordinátákat, akkor az egységet jelképező figurát oda tehetjük a megfelelő pozícióba a térképre és mehetünk tovább, amennyiben viszont a szerencsétlenek épp ”elvesztek”, akkor elindítjuk őket egy azonosítható tereptárgy – út, település – vélhető irányába, és előbb-utóbb kitalálják, hol is vannak.
Előfordulhat, hogy megszakad a kapcsolat, ilyenkor egy másik alakulattal meg kell keresni a csellengőket, aztán ha megvannak, a kommunikáció is helyreáll. A bejelentkezés – ”report status/position” tehát a legfontosabb kulcsszó a történetben, így követjük nyomon a szereplőket, a mozgási parancsainkat pedig az imént említett koordináta-rendszer alapján adjuk ki. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a SPACE nyomva tartásával aktiváljuk a rádiót, beleüvöltjük a mikrofonba először az alakulat hívójelét, pl. ”Able”, majd a ”move to” parancsot, és végül a célt, mondjuk a Bravo-ötöt (”Bravo-five”). A hangfelismerés még nem egészen kóser, több mikrofonnal is tesztelve és a család idegeit alaposan próbára téve, pár órányi, végül már magyar indulatszavakat is tartalmazó ordibálás után inkább átváltottam egérre (van rendes irányítás is). Amikor egyébként éppen sikerült pár üzenetet folyamatosan leadni, érezhető volt a háborús hangulat (mögöttem is, a család ugye…).
A szituációk egyszerűek, védd meg ezt, foglald el azt, hajóágyúkkal megtámogatva néhanap egy partraszállás is beesik, és ha esetleg úgy érzed, hogy tervezgetős kedved van, összefirkálhatod a mellékelt ceruzákkal a térképet. Mindenesetre nagyon nem kell erőlködni. Viszonylag kevés egységgel dolgozunk, és a stratégia kimerül annyiban, hogy a műszakiak felszedik az aknákat a felvonulási útvonalból, nyomulás újra tovább, aztán, ha ellenséges kontaktot látnak a csapatok, akkor megjelöljük azt is egy azonosítóval, és követjük a pozícióját a térképen. A támadáshoz tulajdonképpen elég az ellenséghez közeli koordinátákra irányítani a sajátjaink, de célszerű a műveletet két/több irányból végrehajtani, és közben a tüzérséggel lövetni a célt. Van néhány egyszerű parancs, úgy mint a beásás vagy a visszavonulás, s ezeket a rádiós ablak a bemondott egység neve után kötelezően felsorolja, ergo nem lehet eltévedni. A csata során pedig az állapotjelentésekből tájékozódhatunk az aktuális veszteségekről, illetve hogy hogyan is áll az ütközet, aztán ha történetesen sikerül kimozdítani egy német egységet az állásaiból, akkor nem árt tovább követni a pozícióját, mert a térkép más pontjain még okozhat galibát.
Amennyire nagy dobásnak tűnt a hangvezérlés, az eltöltött idővel arányosan úgy csökkent a vonzereje, utólag nem csoda, hogy például a Tom Clancy nevével fémjelzett Endwar sem váltotta meg anno 2008-ban a világot, pedig ott tökéletes működött a hangfelismerő rendszer. A rádiózás alapú harcból azonban még jól is ki lehetett volna jönni, de a térképen a néhány torkolattüzet imitáló bábú és az audió-hangulat sem olyan fergeteges, hogy hosszútávon sikeres legyen. A személyesnek, illetve változatosnak gondolt rádióüzenetekről például hamar kiderül, hogy sok a sablonos, visszatérő elem. Nem mehetünk el szó nélkül még egy igen fura egybeesés mellett sem, tavaly év végén ugyanis Radio Commander címmel kijött a lengyel fejlesztőktől egy kísértetiesen hasonló játék vietnámi témában, és amikor azt mondom, hogy hasonló – nos, olyanok, mint két tojás, csak senki nem tudja, kinek a tyúkja volt előbb… Egyetlen különbség, hogy a vietnámi kaland nem szöszöl a hangfelismeréssel, a rádiós hívószavakat elég az egérrel kijelölni – ez egyébként a jobb megoldás, szerintem…
Nem kell elkapkodni!
A hangfelismerés hibái nyilván javíthatók (illene), és még lehetne csiszolgatni a rádióadások változatosságán is, mindenesetre, ha rá vagy kattanva a témára, pár hetet érdemes kivárni a vásárlással! Ami előtt viszont le a kalappal, az a körítés. Az archív anyagok önmagukban is parádésak, sosem látott plakátok, videók, érdekes fényképek (magyarázó szöveggel), plusz mindez veszteséglistákkal, részvét-nyomtatványokkal, küldetésleírásokkal együtt elég jó hangulati töltet.
