Bábjáték
A Puppeteer a megszokott platformer formulát követi, azaz adott egy aranyos, botcsinálta kis hős, akinek meg kell mentenie a világot egy nála sokkal nagyobb és gonoszabb rosszfiútól. Így van ez, mióta Mario először sietett Peach hercegnő megmentésére, és ami nem romlott el, nem kell megjavítani. Persze ebben az esetben a dicsőséges harcost Kutarónak hívják, ellensége pedig a Moon Bear King, aki gyermekek lelkét ejtette rabul, hogy holdbéli palotájában szolgamód dolgoztassa őket. Kutaro is így járt, teste helyett most be kell érnie egy ósdi marionettbábuval, ami viszont nemcsak hátrányokkal jár. Egy bábu feje ugyanis bármikor cserélhető, a játék során pedig számtalan különböző buksit találhatunk Kutarónak, aki ezek közül hármat vihet magával. A fejek a hamburgertől a guillotine-ig terjednek (de tényleg), és ez talán segít elképzelni a játék változatos világát. Az egész olyan, mintha egy Tim Burton-féle animációs film elevenedne meg a tévén: egyszerre kelt libabőrt és vágyat, hogy közelebbről is megismerkedjünk ezzel a mesebeli univerzummal.
A fejek gyakorlati haszna a pályákon megjelenő, szellemszerű ikonok képében jelentkezik. Amikor felvillan egy paprika vagy denevér, tudjuk, hogy a megfelelő kobakkal kell elsütnünk egy rövidke varázslatot, hogy valami jutalom üsse a markunkat. Ez lehet segítség egy főellenfél legyűrésében, vagy csak egy halom aranyszínben pompázó kristály, amik a platformerek kötelező gyűjthető holmijait testesítik meg. Igen ám, de még egy életre kelt marionettnek is vigyáznia kell, hogy ne veszítse el a fejét, mert a Puppeteerben minden kobak egy élettel ér fel, és ha mind a három elgurult, kezdhetjük újra a legutóbbi checkpointtól a kalandot. Megijedni persze nem kell, a Puppeteer nem egy nagyon nehéz játék, bár az igaz, hogy a hatalmas bossok legyűrése még a műfaj edzett rajongóit is megizzasztja majd. Ezek ugyanis több szegmensből állnak, és a főellenségek esetében nem túl megbocsájtó a program, szóval tessék felkészülni rá, hogy a látványos és igen változatos nagyfiúk próbára teszik majd a türelmeteket.
Az élet színház
Ha pedig már szóba jöttek a gigantikus rosszaságok, akik felelősek szegény Kutaro lelketlenítéséért, muszáj kiemelni, hogy a Puppeteer milyen gyönyörű játék. Technológiai fronton ama tulajdonsága miatt méltó kiemelt figyelemre, hogy a LittleBigPlanetnél is közelebb hozza a valós anyagok használatának illúzióját -- művészi oldalról nézve viszont egy teljesen új világ megszületésének lehetünk szemtanúi. A konkurens Mario-sorozat nagy rajongójaként is meg kell hajoljak a Sony Japan munkája előtt. Annak idején, amikor a korai számítógépek és konzolok még nem tudták folyamatosan megjeleníteni a hátteret, úgynevezett screenekre (képernyők) bontották a játékteret. Ha a karakter elért a screen végére, akkor a kép elsötétült, majd bejött egy új terület. Nos, ezt az ezeréves receptet idézték meg a Puppeteer alkotói: az egész pálya egy nagy színműt idéz, ahol minden screen egy újabb díszlet, ami a szemünk láttára épül fel. A fények, a minőségi grafika és a bábszínházakat idéző animációk nagyon sokat dobnak a programon, amikor pedig végére érünk az adott felvonásnak (act), lehull a függöny, és csak akkor emelkedik fel újra, ha már betöltődött az újabb fejezet.
A játékmenet követi a sima platformer-megoldásokat, azaz ugrabugrálunk, kerülgetjük az ellenfeleket, és próbálunk nem meghalni. Az egyre gyakoribbá váló átvezető animációk sikeresen oldják a monotonitást, az élvezeti faktor viszont akkor ugrik meg igazán, amikor végre megkapjuk a játék történetének is fontos részét képző varázsollót. Ez az olló Kutaro legjobb barátja: nemcsak az ellenfelek vagdalhatók szét vele, de a platformok egy típusa is csak az ollóval „lovagolható meg”. Egy hátránya van a dolognak csupán, nevezetesen, hogy az ember könnyen ínhüvelygyulladást kaphat a négyzet gomb eszelős nyomogatásától. De ez már csak kötekedés: az ollóban rejlő lehetőségek újabb kreatív kapukat nyitnak meg a Sony Japan kreatívjai előtt, akik szinte ajtóstul rontanak a házba, és olyan morbid jeleneteket szállítanak, mint egy tigris fogának ollós gyökérkezelése, vagy épp a mindent benövő borostyánlevelek megritkítása.
A báb és a bábjátékos
A Puppeteer egyedül játszva is két szereplő irányítását bízza ránk. Bár a feladatok oroszlánrésze Kutaróra hárul, repked mellette egy második karakter (időnként vált a játék), akit vagy a jobb analógkarral terelgethetünk, vagy egy másik játékos ugorhat be a helyére. A dolog lényege, hogy társunk a háttér tereptárgyainak titkait térképezi fel, mialatt mi a veszélyekre figyelünk. Amennyiben ül mellettünk valaki a kanapén, a játékélmény a közös munka stratégiai mélysége folytán egyre magasabb szintre emelkedik, de ha egymagunkban játszunk, akkor is minden egyértelmű és könnyen szokható. Épp csak az zavaró picit, hogy a legtöbb díszlet előtt meg kell állni pár másodpercre, hogy a segédünkkel megnézzük, mi mindent lehet még összegyűjteni. Érdekesség, hogy a Puppeteer Move-val is játszható, ám e sorok írójának nem volt alkalma kipróbálni a mozgásérzékelős irányítást -- igaz, nem is hiányzott, kontrollerrel is kiválóan lehet játszani.
A Puppeteer végső soron majdnem minden elemében kiemelkedő darab, sajnos azonban nem fenyegeti az a veszély, hogy brutális kasszasiker lesz. Ez van, a játék rosszkor volt rossz helyen, nyáron a zseniális The Last of Us lopta el tőle a reflektorfényt, most pedig mindenki a GTA 5-öt nyúzza éppen, és mire észreveszik, hogy volt egy Puppeteer is a piacon, addigra a Sony is megfeledkezik erről a különös gyöngyszemről. Mindig lesz azonban pár szemfüles gamer, akik egy-egy kreativitást érintő vita során előhozakodnak majd a Puppeteerrel, hogy az átlagjátékos haverok, akik épp az új Call of Duty hihetetlen újdonságait taglalják, csak nagy szemeket meresztve csodálkozzanak, hogy lám, ilyen is volt. Egyébként külön jó pont, hogy a program alacsonyabb áron került boltokba, 10 ezer forint környékén kapható, ami egy új PS3-as cím esetében roppant barátságosnak mondható. Talán nem fogtok hatvan órát előtte ülni, és nem is fog megríkatni a befejezés, de a Puppeteer akkor is megérdemli, hogy a polcotokon legyen, mert eredeti, egyéniséggel felruházott játék.
