A körülmények furcsa együttállásának eredményeképpen, egymáshoz képest alig pár hónap különbséggel két olyan játék is megjelent, amiben egy vak főszereplőt terelgethetünk. Augusztus elején érkezett a Beyond Eyes, egy modern népmeseként leírható felfedezős és érzelmes kalandjáték egy lánykával a középpontban, most pedig egy nagyon hasonló, mégis egészen más programot köszönthetünk a Pulse képében. A projekt három évvel korábban tűnt fel a színen, és azonnal be is lopta magát a kritikusok szívébe, hiszen 2012-ben a Unity Awardson győzedelmeskedett, majd a rákövetkezendő évben az Indie Games Festival finalistái között láthattuk a Pixel Pi Games alkotását, olyan, későbbi közönség kedvenc címek társaságában, mint az FTL: Faster than Light, a Hotline Miami és a Kentucky Route Zero. Az egyetemi hallgatókból álló csapat ezen felbuzdulva elhatározta, hogy teljes játékot készít a prototípusból, egy sikeres Kickstarter gyűjtés után pedig munkához is láttak − ennek gyümölcse érett be most októberben, de sajnos csak a koncepció jó, a megvalósítás már nem.
VILÁGTALANUL
A történet szerint van egy Eva nevű fiatal lány, a főszereplőnk, aki születése óta vakon él, de nem burkolódzik teljes sötétségbe az élete, a látásának elvesztésével ugyanis a hallása vette át a főszerepet a tájékozódásban, ami annyit tesz, hogy denevér módjára, visszhangok segítségével közlekedik − most pedig egy nagy útra kel fel! Egy spirituális kalandban lesz részünk, amiben a tiltott erdő mélyére merészkedünk, hogy feltárjuk annak titkait, és megmentsük a falu lakóit, nagy megvilágosodást és leleplezéseket azonban ne várjunk, egy zavaros és túlságosan is ködös maszlag az egész, így a játékmeneten áll az, hogy elvigye a hátán a programot, az igazi problémák pedig itt kezdődnek.
Papíron nagyon is jól hangzik az, hogy a visszaverődő hangok által rajzolódik ki előttünk a világ (cuki kis állatkákat is dobálhatunk, hogy ezzel „megvilágítsuk” az ösvényt), sőt, még a gyakorlatban is működik a dolog, de csak az első pár percben, aztán kiütközik ennek a koncepciónak az eredendő problémája: folyton és szüntelenül villódzik a kép, ahogy a hanghullámok különböző ütemben visszapattannak a színes falakról, a talajról és mindenről, ami a közelünkben van. A látvány elsőre szemet gyönyörködtető, majd rettenetesen zavaró, olyan húsz perc után pedig − és itt az írói túlzások használatát mellőzve − fájdalmas is; csak hunyorítva, meg-megállva és a szememet időközönként pihentetve tudtam haladni, miközben végig az járt a fejemben, hogy aki hajlamos epilepsziás rohamra, annak ez a játék maga lenne a pokol. Ez a vizuális stílus adja egyébként az egyetlen kihívását, a vaksötétben való, szó szerinti botorkálás ugyanis csak annyiban merül ki, hogy juss el A pontból B-be, amit egy-két gomb megnyomásával, frusztráló platformszekcióval vagy rémségek kerülgetésével spékeltek meg a tervezők, mindez pedig körülbelül két óra játékidőbe sűrítve.
SÖTÉT
A Pulse a járkálós, felfedezős kalandjátékok versenyében állt rajthoz, ám tette ezt valós, értékelhető tartalom nélkül. A Pixel Pi Games valószínűleg abban bízott, hogy az egyedi tálalás majd elegendő lesz a sikerhez, ahogy azt a két korábbi versenyeredményük előjelezte, és habár tényleg kuriózum a visszhangokkal kirajzolt grafika ötlete és az így, félelmetes módon felsejlő, rémképekkel szegélyezett világ, maga a játékmenet cseppet sem kellemes, sőt, fizikai fájdalommal társul, és ha már ezt kell írni, akkor megette a fene az egészet, legyen bármilyen jó is a művészi irányvonal.
