Egy évszázada talán a fene sem gondolta volna, hogy a 21. századra két olyan dologból is üzlet lesz, ahová egy átlagember sosem szeretne bekerülni: a seregbe és a börtönbe. Előbbibe azért, mert a halálon kívül a legtöbben csak némi patriotizmust vihettek maximum haza, utóbbiba pedig azért, mert... nos, egyértelmű, hogy miért. Börtönbe csak az vágyik, aki ott dolgozik, vagy ha a Prison Architectből indulunk ki, az, aki az egészből profitot lát −mert lehet ám elmélkedni arról, mennyire emberséges valakit rács mögött tartani akár egy életen át, de ahogy a mi világunk egyes részein, úgy a Prison Architectben is nem más ez, mint üzlet, amivel nagyok sok pénzt lehet szakítani.
A KORAI SIKER
Ha pedig ismerjük a fejlesztőket és a Prison Architect történetét, azt is tudjuk, hogy ők maguk is komoly summát vágtak eddig zsebre: a Prison Architect a legendás, folyamatosan a csőd szélén álló Introversion legújabb játéka. Nem ismered az Introversiont? Pedig az indie játékfejlesztés egyik meghatározó csapata, akik már az ezredforduló után, még jóval az indie láz előtt furcsa és maximálisan egyedi cuccokat gyártottak − minden idők legjobb hackelős cuccát, az Uplinket, az irodai munkát bearanyozó atomháborús stratégiát, a DEFCON-t és a 2011 októberében bejelentett Prison Architectet, amely az egyik első korai hozzáférésű játékként indult, és csak idén októberben "készült el", addigra már több mint egy millió vásárlót szerezve. Miért az idézőjel? Mert a PA minden idők legetikusabb Early Access körét futotta le, minden hónapban masszív frissítéssel bővítve annak tartalmát és rendszereit.
Rendszerekből pedig van bőven, hiszen a PA alapvetően egy klasszikus tycoon játék, vagyis témaspecifikus, valós idejű stratégia − a téma igazából maga a fő feladat is, vagyis egy börtön felépítése és annak menedzselése. A PA-ban egyszerre vagyunk tervezők, építőmérnökök, menedzserek és mindenhatók, akik az alájuk tartozó alkalmazottak és rabok életének szinte minden mozzanatába beleszólhatnak − és pontosan ez adja a szépségét, a kihívást és azt a mélységet, amit már a felszínt kapargatva is láthatunk.
AZ ORÁKULUM
Főleg, mert a PA gyakorlatilag egy öt misszióból álló minikampányt szentelt a tutorialnak, a gyakorlatban próbálva megmutatni, hogy az alapvetően tök egyszerű építkezős játékmenetben, és igazából az egész börtöniparban valójában milyen durva komplexitás és összetettség rejlik. A "kampány" ezért tényleg csak bevezetőként funkcionál, a hangsúly a teljesen kötetlen, missziókkal nem rendelkező sandbox módon van, ahol egy tök üres területen kell rabok befogadására és kényszerpihentetésére alkalmas komplexumot felhúzni.
Ehhez mindössze egy aprócska kis pénzmagot kapunk, ami körülbelül arra elég, hogy felhúzzunk egy rozoga betonkockát − a PA kulcsa a mértékletesség és a lépcsőzetesség elvének követése. Mert ugyan fel lehet venni súlyos kölcsönt, de nem éri meg: a sikeres börtönépítő kicsiben kezdi, és onnét halad előre. Kezdetben ezért nem is hagyományos börtönt vezetünk, hanem "emberhangárt": a lehető legtöbb embert zsúfoljuk be egy épületbe, felhúzzuk az alapvető kiszolgálóegységeket, aztán ha megy a gépezet, kezdhetünk el gondolkozni a fejlesztésekről.
Kiszolgálóegység alatt elég sok mindent kell érteni: konyhát, ahol elkészítik az ételt, ebédlőt, ahol felszolgálják azt, udvart, ahol rekreációs tevékenység végezhető, fogdát, ahol a rabok alhatnak, és persze zuhanyzót, ahol tisztálkodhatnak. Bár ezek alapvetően önmagukban is elvannak (bár a konyhába fel kell venni szakácsokat, és az sem árt, ha vannak őreink is), valójában egy háttérbirodalom is kell mögéjük. Kezdésnek egy börtönigazgató és egy könyvelő, hogy legyen feje és felelőse a rendszernek − ketten együtt alkotják a bürokrácia alapját. A bürokrácia itt lényegében egy képességfa, ahol kisebb összegek kifizetésével nyithatunk meg olyan dolgokat, melyek mélyítik a menedzselési lehetőségeket.
A SZABADSÁG ÚTJÁN
A bürokrácián keresztül szerezhetünk biztonsági főnököt, aki révén kijelölhetünk őrjáratokat; egy építési menedzserrel a házban felvehetünk takarítókat, kertészeket; egy ügyvéddel áthághatunk bizonyos törvényeket, sőt, még a szabályszegések után járó büntetéseket is eltörölhetjük; egy kutyakiképzővel kutyás őrjáratokat engedhetünk szabadjára; egy biztonsági szakemberrel kedvünkre bekamerázhatjuk az összes szobát, termet és cellát, és még akár távirányításra is átkapcsolhatjuk az ajtókat, a kapukat, így spórolva meg egy csomó pénzt.
Na de ez mind pénzbe kerül, abból pedig nagyon kevés van − hogyan lehet többet szerezni? Természetesen az állam jóvoltából: ha van egy igazgatónk, jelentkezhetünk pályázatokra, melyek sikeres teljesítésekor kisebb-nagyobb összeghez juthatunk. A pályázatok minden esetben a börtön fejlesztését szolgálják: ezekből finanszírozhatjuk az új épületeket, a rabokat okító tanfolyamokat, sőt, akár egy saját gazdaságot is beindíthatunk, ha engedélyezzük a raboknak a munkát − a rendszámtáblák és a bútorok például meglepően sokat hoznak a konyhára.
Igaz, utóbbi például teljesen opcionális, amit a kampány is kihangsúlyoz, ahol két teljesen más alapelveket valló személy vitatkozik azon, hogy mi éri meg jobban: vasmarokkal uralkodni, kizárólag a fegyelemre és a szabályok betartására koncentrálva, vagy humánusan, emberként kezelve a rabokat, azok oktatásával, jó útra való terelésével segítve a társadalomba való visszailleszkedésüket. A PA-ban ezért bármilyen komplexumot felhúzhatunk: hírhedt fegyenctelepet, ahol minden ott lakó folyamatos felügyelet alatt áll és csak alapellátásban részesül, oktató-nevelő központot, ahol a lelküket is istápoljuk, vagy szabadelvű rendszert, ahol a falak csak arra vannak, hogy a szökést megakadályozzák, de azokon belül mindenki szinte azt csinál, amit akar.
Mindegyikhez kapunk elég eszközt, nem is akármilyet − a PA a több éves fejlesztésnek hála elképesztő mélységeket rejt, és olyan mikromenedzselési eszközöket ad, mint semmi más. Ha akarjuk, még abba is beleszólhatunk, hogy milyen ételt szolgáljanak fel; kialakíthatjuk a rabok napi rendjét, meghatározva, hogy mikor kell enniük, mikor dolgozzanak (ha dolgozhatnak egyáltalán), kapnak-e szabadidőt; támogató programokat indíthatunk a drogfüggőknek vagy az alkoholistáknak, így javítva helyzetükön; szabályozhatjuk, hogy milyen típusú rabokat engedünk be (mivel fejpénzt is kapunk utánuk, ez annyira nem mindegy). Persze a bentlakókat sem kell félteni, ha túl kemények vagyunk, vagy ha nem jutnak hozzá az olyan alapvető dologhoz, mint az étel, lázadást szíthatnak, gyilkolhatnak, felgyújthatják az egész börtönt. A békésebb fajták beérik a csempészettel, vagy az alagútásással, de ha résen vagyunk, és rendszeresen razziázunk, na meg figyelünk a résekre a pajzson, ezek persze mind megakadályozhatók, de minimum kezelhetők.
Ez a totális kontroll, ez a kezelés az, ami egyszerűen megunhatatlanná teszi a Prison Architectet: kezelőfelülete letisztult, gyorsan eltanulható, irányítása egyszerű, ám e mögött olyan komplex rendszerek lapulnak, melyek miatt a PA túlzás nélkül minden idők egyik legjobb tycoon játéka, amely egy alapvetően borzasztóan komor témából csinál szórakoztató élményt, ahol a legtöbb próbálkozás ugyan kudarcba fullad, de mindig tanulhatunk a hibáinkból, hogy a következő alkalommal már jobban végezzük a dolgunkat. Elvégre ilyen az élet − a rács mindkét oldalán.
