Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a gyerekkorát meghatározta az első Prince of Persia-játék, amely 1989-ben látott napvilágot (csak úgy, mint én magam). Emlékszem, hogy jókora CRT-monitoron játszottam vele és bizony piszkosul megszenvedtem már egy szimpla ellenfél lekardozásával is – a csapdákat meg egyenesen gyűlöltem. Ahogy fejlődött a technika, úgy fejlődött a játékipar is és elevenen él még az emlékeimben a ’90-es évek közepe, mikor immár színes VGA-monitoron próbálhattam ki a második részt, aminél sosem jutottam tovább az első néhány pályán. Valamelyik gamer-magazin – lehet, hogy épp a Guru – hasábjain olvastam 1999-ben a gyalázatos Prince of Persia 3D-ről, majd a széria kis időre el is tűnt, hogy aztán újult erővel térjen vissza. A 2003-as The Sands of Time sokunk számára kellemes emlékeket idéz, ahogy a két (egyre sötétebb hangvételt megütő) folytatása is remekül helyt állt. A 2000-es években még divatosnak számító cell-shaded látványvilágot a Ubisoft sem hagyta ki, így a 2008-as Prince of Persia már erre építve jelent meg a piacon, a két évvel későbbi The Forgotten Sands pedig több rajongónál mellément (ahogy a Jake Gyllenhaal főszereplésével készült mozifilm is), én viszont ezt is nagyon élveztem. Hosszú csend következett, mialatt felröppent a hír, hogy felújítást kaphat a The Sands of Time, majd derült égből villámcsapásként jött a bejelentés, hogy vadonatúj Prince of Persia-játék közeleg, méghozzá nem is akárkiktől!
Hegyen, völgyön és időn át
A The Lost Crown mögött a Ubisoft Montpellier áll, akik korábban már olyan címeket tettek le az asztalra, mint az első Rayman, a Beyond Good & Evil és a Valiant Hearts: The Great War. Játékaik többnyire rajzfilmesebb, elnagyolt karakterrel teli képi világgal rendelkeznek, viszont a sztorit minden esetben mesterien rakják össze és emiatt voltam igazán kíváncsi az új részre is. Kezdjük azzal, hogy a cím megtévesztő. Nem a Herceget fogjuk irányítani, hanem Perzsia egyik védelmezőjét. Sargon a legfiatalabb a Halhatatlanok (Immortals) közül, és együttes erővel bárkit megállítanak, akik nekiállnak ostromolni a város falait. Miután visszaverik a kusánok támadását és Sargon egymaga intézi el az ellenséges tábornokot, eljön az ideje az ünneplésnek. Ez viszont nem tart sokáig, sőt, lényegében el sem kezdődik, mivel Perzsia hercegét, Ghassan-t elrabolják. A Qaf-hegy felé kell vennünk az irányt, ahol kiderül, hogy sokkal több rejlik a háttérben, mint azt Sargon és a többiek gondolták volna. A hegyen komplett szobrok maradványai vannak belefagyva az időbe, az elesett katonák pedig mintha már évtizedek óta ott feküdnének. Egyre több furcsaság kerül felszínre, amint Sargon nekiáll felfedezni az ősi várost és megtalálni az elrabolt herceget. Hamar rá kell jönnie, hogy senkiben nem bízhat, a fizikai törvényeit pedig nyugodtan el is felejtheti ezen a misztikus vidéken.
Bár a gyönyörűen megrajzolt hátterek néha becsaphatják az embert, a The Lost Crown bizony egy 2,5D-s akció-platformer, rengeteg felfedezhető helyszínnel és masszív backtracking-mechanikával. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az új képességeink birtokában vissza kell majd térnünk korábbi részekre, hogy új járatokat nyithassunk meg, a végén értékes holmikat szerezve. Ez színtiszta metroidvania-stílusjegy, és az a helyzet, hogy meglepően jól áll egy Prince of Persia-játéknak. Több mellékküldetést és titkos helyeket is találhatunk, amik teljesítésért, illetve megtalálásáért értékes gyémántok és talizmánok üthetik a markunkat. A gyémántokat elkölthetjük a boltos öregasszonynál, a talizmánok pedig mind valamilyen buffot adnak: például megnövelt sebzést a levegőben vagy több életerőt. Ezeket Sargon a nyaklánca foglalataiba helyezheti be, viszont a hely véges és némelyik egyszerre 2-3 slotot is lefoglal, így meg kell fontolnunk, hogy miket teszünk be aktívnak. Menet közben a Wak-Wak-fáknál pihenhetünk meg. Ezek feltöltik az életerőnket (és a gyógyító-flaskánkat, valamint lőszerünket) és náluk tudjuk menedzselni a képességeinket, illetve a már említett talizmánokat. Ami zseniális – és évek óta kellett volna már ilyesmi a műfajnak – az a memória-töredékek bevezetése. Ezek Sargon emlékképei és mi lőhetjük el őket bárhol a játék során. Tulajdonképpen úgy működnek, mint a képernyőképek, viszont a számuk korlátozott. Ha látsz egy érdekes helyet, de még nincs meg a kellő képességed elérni, akkor szimplán ellősz egy ilyet és az emlékkép felkerül a térképre, így bármikor visszatalálhatsz hozzá – komolyan, apróság, de piszok hasznos funkció!
Ismered a pengét?
Sargon képzett harcos, de nem lehet ész nélkül végigdarálni az egész térképen. A The Lost Crown harcrendszere nagyon kifinomult és rávezet, hogy egyfajta ritmusjátékként tanuld be a fontosabb mozdulatokat (például az erősebb csapást vagy a levegőből támadást), majd ezeket váltogatva verd végig az ellenfelek hordáit. Erősen ajánlott a tutorial-pályák megcsinálása, hiszen nemcsak új mozdulatokat taníthatnak, de értékes gyémánt is üti a markunkat, ha teljesítünk egy-egy leckét. Bár a The Lost Crown nem egy soulslike, a megfelelő időben való blokkolás, a kitérés és a különféle ellenfelek kiismerése nagyon fontos elemeit képezik a játékmenetnek. Ezek alkalmazása nélkül még legkönnyebb fokozaton is izzasztó lehet Sargon kalandja, a durvább nehézségi szinteket pedig én tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik FromSoftware-játékokat fogyasztanak reggelire. A két pengénk (nevük is van, méghozzá Qays és Layla) a legfontosabb tásaink lesznek a végigjátszás során, de később egy íj és különféle spéci időmanipuláló képességek is felsorakoznak melléjük, mint például saját magunk befagyasztása az időbe, ami lényegében teleportként szolgálhat. A dash és a dupla-ugrás szintén csak később válik elérhetővé, ezekkel viszont már könnyedén el tudunk érni korábban bejárhatatlan platformokat – a backtracking szépségei itt tűnnek elő a homokból.
A látványvilág nagyon pazar, a környezet pedig kellően változatos. Megfordulunk ősi templomok belsejében, egy szent könyvtárban, mérgező vízzel teli vermekben és még megannyi izgalmas helyszínen. A térkép hatalmas, rengeteg rejtett zuggal és titkos útvonalakkal. Könnyen el lehet tévedni, de szerencsére akadnak gyorsutazási-pontok (hatalmas kőszobrok), amiket előbb aktiválni kell, illetve a már említett Wak-Wak-fák is egyfajta checkpointként szolgálnak – elhalálozás esetén mindig a legutolsónál térünk magunkhoz. Ahogy a Qaf-hegy egyre újabb szegleteit fedezzük fel, úgy nehezedik a játékmenet is. Erősebb (és trükkösebb) ellenfelek jönnek szembe, a csapdák pedig bedurvulnak: akadnak olyan szakaszok, ahol nagyon észnél kell lenni és akár többször próbálkozni a továbbjutással. A logikai feladványok nagyon elmések és még pont abba a kategóriába tartoznak, ami nem okoz komolyabb fejfájást az embernek, de azért beletelik egy kis időbe, mire rájön, hogy pontosan mit is kellene csinálni. Számomra egyetlen egy puzzle volt olyan, hogy legalább fél órát elidőztem vele, mire rájöttem a helyes megoldásra. Visszatérve a grafikára: PS5 és Xbox Series X konzolokon a 4K + 120 fps kombóval a játék úgy néz ki, mint egy álom. Tükörsimán fut, egyszer sem akad meg és folyamatos, fluid játékélményt biztosít. Persze a 120 fps előcsalásához szükséges egy 120 Hz-es tévé otthon. Egyes hátterek olyan gyönyörűen néznek ki, mintha valamiféle festményt bámulna az ember. Művészeti szempontból a The Lost Crown elképesztően jól teljesít, és egyszerűen jól esik ránézni.
A jövő fényesen ragyog
Zenék tekintetében többnyire a játékhoz illő, keleties dallamokat kapunk, a szinkron pedig egész korrekt, noha nem a legkiemelkedőbb az elmúlt évekből. Az irányítást hamar ki lehet tanulni, a PC-s verziót választóknak pedig ajánlott egy kontroller a végigjátszáshoz, hiszen azzal sokkal egyszerűbb Sargon irányítása. Én PlayStation 5 konzolon, DualSense Edge kontrollerrel játszottam és hosszú idők óta ez volt az első játék, aminél nem kapcsoltam ki azonnal a rezgés-funkciót. Remekül alkalmazza ugyanis a The Lost Crown, pont el lett találva benne az arany középút, ahol egy-egy rezgés megdobja a hangulatot, viszont nem zsibbad el a tenyered már fél óra után. Persze a játék így sem tökéletes. Hiába lehet picit előrébb vinni a kamerát, hogy nagyjából lássuk, mi vár ránk, sokszor fogunk a halálba ugrani. Bizonyos helyeken képtelenség belőni, hogy hol van szilárd platform és hol kezdődik valami tüskés-csapda (ez instant halál a legtöbb esetben), ami miatt sokan fogják szidni Sargon felmenőit. Ugyanígy a gyorsutazási pontokkal sem voltam teljesen kibékülve, hiszen előfordul, hogy kettő igen közel van egymáshoz, máshol meg az egész régió háromnegyedében egyet sem találtam. Mindez persze csak apróság, de amikor a fél pályán keresztül kell visszamenned – csapdákon és ellenfeleken át –, mondjuk negyed életerővel, az tud okozni izzasztó pillanatokat.
A The Lost Crown egy nagyszerű akció-kalandjáték lett, és egyrészt lazán visszaidézi a Prince of Persia-széria legjobb elemeit (megkockáztatom, hogy a logikai feladványok ugyanolyan jók, mint a Prince of Persia Trilogy-ban együttvéve), másrészt egy önmagában is helytálló, remekül összerakott történettel rendelkezik, ami tökéletesen illeszkedik a széria lore-jába. A játék nem könnyű, de az előzőek sem voltak azok. A metroidvania-stílus szuper jól áll neki, a tökéletesre csiszolt játékmenet a csodálatos képi világgal kombinálva pedig elérik, hogy az ember pont annyira rákattanjon erre a részre, mint a Herceg legelső kalandjára, mikor még szimpla hősszerelmesként indult kiszabadítani a hercegnőt Jaffar fogságából. Sargon egyszerre próbálja megszólítani az új, metroidvania- és soulslike-kedvelő játékosokat, valamint a régi Prince of Persia-rajongókat, akik tisztában vannak vele, mennyire fontos az idő homokja. A The Lost Crown alapján én személy szerint úgy gondolom, hogy akár egy új trilógiát is összerakhatna ebből a Ubisoft – az alapok már megvannak hozzá.
