Na, jó, lehet, hogy ez az összekötés nem annyira erős, de a Poly Bridge 2-ben (innentől PB2) megtanultam, hogy még ez sem számít, csak egy darabig kitartson. Minden híd lényege ugyanis, hogy a lehető legolcsóbban, a legkevesebb anyagból készüljön, és éppen csak addig ne omoljon össze, amíg a tesztjármű át nem ér. Persze építhetünk stabilabb és szebb változatokat a jövőnek, csak utána a program rögtön megmutatja, hogy ezzel mennyire hátra kerültünk a toplistán.
A hidak ura
A feladat tényleg pofonegyszerű, két pont között hidat kell építeni. Ennek alapja az út, aminek kisebb szakaszai azonban nem bírják el saját tömegüket, így némi összekötő felépítményre lesz szükség hozzájuk, amit eleinte fából, később vasból, kötélből és különleges elemekből hozhatunk össze. El sem hiszem, hogy ezt leírtam, hiszen biztos mindenki látott már ilyen játékot, vagy a mellékelt képekből nagyjából 10 másodperc alatt összeáll a lényeg.
Aztán persze a „küldetések” nehezednek. Nagyobb távolságokat vagy magasságkülönbséget kell áthidalni (lejtős ösvénnyel), esetenként felvonóhidat létrehozni a hajóforgalom miatt, vagy akár ugratót a helyi kaszkadőr klubnak. Végül pedig többszintes irányváltós ördögi szerkezetekre lesz szükség a sikerhez.
A próba ugyanis minden esetben az, hogy a járművek begyűjtsék a zászlókat. Kezdetben ez egy könnyű motort jelent egyetlen zászlóval, azaz elég a sikerhez, ha a motoros békésen áthajt a végeredményen. De aztán itt is nő a nehézség, jönnek dögnehéz teherautók, ócskavasak, amelyek szinte csak vízszintesen képesek haladni, egy idő után pedig már több járművet kell a pálya különböző pontjaira eljuttatnunk. Ez önmagában sikert jelent, de valójában csak akkor lehetünk elégedettek, ha a hídnak jelentéktelenebb darabjai sem omlanak össze, és az építkezés nem lépi túl a költségvetést.
Hidas Misi sokkot kapott
Ahogy egy jó második résztől illik is, a PB2 nagyobb és szebb, letisztultabb, szemetebb… mármint nagyobb kihívást jelenthet. A látványelemekkel nincs baj, annyira nagy gépigénnyel nem járnak, a sokszor feleslegesnek érződő animációkat pedig gyorsíthatjuk, és a próbából egyetlen szóközzel visszatérünk tervező módba, ha már látjuk, hogy a pálya úgysem fog összejönni további változtatások nélkül. Az irányítás és építés amúgy is kiválóan megoldott.
Két dolgot azonban nem sikerült rendberakni. Az első a nehézség, és annak fokozatos növekedése. Azonban ez teljesen szubjektív, lehet, hogy egyszerűen csak volt, amire jobban ráállt az agyam, és volt, amire kevésbé. A másik a közösségi életérzés. Elméletben, amikor sikerrel zárunk egy pályát, összevethetjük mérnöki képességeinket az egész világgal (vagy ismerőseinkével), és megnézhetünk néhány további megoldást más játékosoktól. Érdemes azonban erről lemondani, és csak ismerőseinkkel „mérkőzni”, mivel az élmezőny néha gyanúsan olcsón építkezett – és persze pont arról nem találunk példát a galériában. Az első részben ráadásul a dobogós helyen 0 dolláros hidak álltak, így hosszú távon pláne nincs értelme a pillérméregetésnek. Milyen szerencse, hogy ez a funkció jelenleg amúgy is hibás, és rendszeresen elérhetetlen! Probléma és megoldás egyben.
Híd a természet!
Igencsak felemás élmény számomra a PB2. Némelyik pályát kedveltem, némelyiket utáltam. A szebb külső persze nem volt hátrány, de az új, remek fizika 1-2 alkalommal okozott némi szemöldökráncolást. Azt hiszem, Einstein nem mondta soha, hogy ha nem változtatunk semmit, de más eredményt kapunk, abba bele lehet őrülni. Így aztán egy idő után kicsit megcsappant az építő kedvem. Pedig a játék fejlődik, már megjöttek a kihívások, sőt néhány, a játékosok által készített, sokszor brutálisan ötletes pálya is elérhető. De ez nem változtat azon, hogy 1-2 hét gatyába rázás még mindenképpen ráfér a PB2-re, és akkor is csak azoknak ajánlom teljes áron, akiknek ez a kedvenc műfaja.