Az 1997-ben megjelent Total Annihilationt valószínűleg nem kell bemutatnunk a valós idejű stratégiai játékok szerelmeseinek. Ez volt az a játék, amely bátran lépett le a különféle Command & Conquerek és Warcraftek által kitaposott biztos ösvényről, és mert újító, grandiózus ötletekkel operálva egy egészen egyedi RTS-t alkotni. E játéknak még ma is rengeteg rajongója akad, így természetesen számos folytatás készült belőle, sőt, még egy fantasy-mellékágat is kihajtott törzséből, amely Kingdoms alcímmel lehet ismerős sokak számára.
Ám mindez több mint egy évtizeddel ezelőtt történt. Azóta számtalan kiadó és forgalmazó zárta be a kapuit, köztük a Total Annihilation címet birtokló GT Interactive is, s így a játék jogai ide-oda kallódtak a pénzemberek között. Aztán a fejlesztők szétszéledtek, s úgy tűnt, hogy ez a franchise is a többi stratégiai játék sorsára jut, azaz megy a süllyesztőbe. Szerencsére a Kickstarternek köszönhetően remény csillant a rajongók számára: Uber Entertainment néven akadt egy csapat, amely komoly, tapasztalt, stratégiai játékokat készítő figurákból áll. Pár hónap alatt össze is kalapozták a pénzt a Planetary Annihilation címmel indított projektjükre, s az első videókat és képeket látva nagyon úgy tűnt, hogy minden adott ahhoz, hogy hamvaiból feléledve egy nagyszerű játékkal legyünk gazdagabbak. De sajnos nem így lett.
PLANETÁRIUMBAN
Sok sebből vérzik a Planetary Annihilation, de kezdjük azzal, hogy mi a jó benne. Először is az alapok mondhatni a helyükön vannak, ezekre építkezett végig az Uber csapata. Hasonlóan elődjeihez, itt is kétféle nyersanyagból építkezhetünk, energiából és fémből. Mindkettő kitermelése és feldolgozása ugyanolyan módszerekkel zajlik, mint ahogyan az 1997-es verzióban is működött. Aztán adott a parancsnok is, akinek elpusztulásával véget ér a játékos számára a harc. Ugyanúgy építhetünk robot-, jármű-, repülőgép-, vagy akár hajógyárakat is, valamint újabb építőrobotok segítségével akár magasabb szintű gyártósorokat is levarázsolhatunk a hadszíntérre, hogy aztán elkezdhessük az igazán brutális, rengeteg erőforrást felzabáló egységek és épületek legyártását. Építhetünk nukleáris rakétasilót, óriási ágyúkat, lézertornyokat, és egyéb Annihilation-játékokból ismert épületeket és egységeket, melyek rendkívül jó zamatot kölcsönöznek a Planetarynek is.
Van viszont egy hatalmas különbség, méghozzá a bolygók jelenléte. A háborúkat ugyanis itt nem egy kétdimenziós, mondhatni sík felületen vívjuk, hanem forgatható, apró, véletlenszerűen kialakított planétákon, amelyeket egyébként egy idő után elhagyhatunk, s később a – szintén véletlenszerűen generálható – naprendszer más bolygóin is letelepedhetünk. Egy átlagos mérkőzés során a szemben álló felek sokszor más-más égitesteken kezdik meg a játékot, majd a mérkőzés későbbi szakaszában különféle szállítójárműveket küldhetnek a másik bolygójára, hogy megindítsanak egy inváziót. Kilőhetünk nukleáris tölteteket a másik felé, építhetünk teleportkapukat bolygójuk sötétbe borult oldalára, onnét lepve meg őket, vagy felhúzhatunk hatalmas ágyukat, amivel átlőhetünk egy fél bolygón is. Egyszóval minden adott a programban ahhoz, hogy remekül szórakozzunk vele, felidézve közben az Annihilation-örökség minden szép emlékét.
A SÖTÉT ANYAG
Viszont ezek az elemek nem igazán állnak össze teljes egésszé a játék során. Ennek számtalan oka van, de kezdjük egy aprósággal: először is a bolygók közti szállítás rendkívül hosszadalmas és nehézkes, minden egységnek külön szállítójárművet kell építenünk, ha át akarjuk utaztatni őket a szomszédunk kertjébe. Persze ez önmagában nem lenne baj, de az Annihilation-játékok ismérve az, hogy nem tucatnyi, hanem akár több száz egységet is megmozgatunk benne egyszerre, amit így kegyetlenül nehéz kivitelezni. Megpróbálkozhatunk ugyan a teleportkapuk kiépítésével, de amennyiben nem mesterséges intelligencia ellen küzdünk, ennek a tervnek a sikere garantáltan kudarcra van ítélve.
A legnagyobb baj talán az, hogy nincsenek magasabb szintű, úgynevezett tier 3-as egységek a játékban, ami valószínűleg az idő szűkössége miatt maradt ki belőle. Ami viszont talán még ennél is döbbenetesebb, hogy mindössze egyetlen típussal, azaz egyetlen fajjal küzdhetünk minden egyes meccs során. Csupán parancsnokokból válogathatunk kedvünk szerint a játék indítása előtt, de itt is teljesen mindegy, hogy melyiket választjuk, mert döntésünknek az égadta világon semmi jelentősége nincs. Nincs fejlődési rendszer, nincsenek skillek, szintlépés, profilfejlődés, tehát semmi olyan, amit egy mai modern RTS-től elvárna az ember. Nem kell messzire mennünk ellenpéldáért, elég csak a pár ezer forintért már beszerezhető Company of Heroes 2-re gondolni, ahol mindezek a dolgok már jelen voltak, és rendkívül jól működtek is. Ösztönöztek minket a további játékra, és mélységet adtak neki.
Fájó hiányosság még, hogy semmilyen oktatómód nem segíti a játékost abban, hogy eligazodjon ebben a nem túl egyszerű világban. Azok például, akik még életükben nem játszottak RTS-t, valószínűleg azt sem fogják tudni, mi a fenét kell csinálni első játékuk során, mert annyira nem egyértelmű az, amit látunk. Persze a szájbarágós oktatóüzenetekkel is az agyunkra mennek egyes fejlesztők, de itt nem egy szimpla FPS-ről, hanem egy stratégiai játékról van szó, ami mellé nem igazán ártott volna valami tippcsokor kezdők számára, ami segíti őket az első lépéseknél.
Szomorú, hogy mindezek mellett a fantasztikusnak ígérkező egyszemélyes játékmód se igazán hozott lázba minket. A Single Player menüre kattintva gyakorlatilag két opció közül választhatunk: az egyik a sima skirmish mód, ami ugyanaz, mintha multit játszanánk az MI ellen, a másik pedig a Galactic War névre hallgató rendszer – ez az, ami érdekesnek tűnt. Ebben a játékosnak egy csillagtérképen kell utazgatnia, és harcolnia a mesterséges intelligencia által kontrollált területeken, amelyekről győzelmei során különféle terveket zsákmányolhat. Ilyen például a fejlett repülőgép- vagy robotgyár, amit aztán a tervek birtokában már megépíthet a többi planétán. Az ötlet mondhatni kiváló, de sajnos a kivitelezése lélektelen és üres. Semmi történet, semmi videó, csupán egy cél nélküli bolyongás az egész. Ha legalább feloldhatnánk itt valami érdekes egységet multihoz, vagy akár beleraktak volna a készítők valamilyen fejlődési rendszert a dologba, szintlépést, vagy bármi mást, nem ásítoznánk tele a monitorunkat tőle, de ez így ebben a formában rettenetesen kevés.
EGY CSILLAG HALÁLA
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy egy félkész, befejezetlen játékot adtak ki kezeik közül a fejlesztők azért, hogy ezzel végre megnyissák maguknak a pénzcsapot, és elkezdjék feltölteni elapadt pénztárcáikat. Bár a Kickstarter-projekt hatalmas siker volt (több mint 2 millió dollár gyűlt össze a játékra), ennek ellenére nem sikerült olyan terméket szállítani, ami méltó örököse, vagy akár utódja lehetne a Total Annihilationnek. Sőt!
Az egész játékon érezni a lehet azt a bizonyos „garázsszagot”, és rengeteg helyen látni, hogy mire nem jutott pénz/idő/energia. Elég csak pár órát eltölteni a Planetary Annihilationben, és máris úgy érezzük, hogy mindent láttunk belőle. Persze átélhetünk hatalmas, epikus csatákat, láthatunk csillagokat elhomályosító nukleáris robbanásokat, sőt, akár még bolygókat is felszerelhetünk gigászi hajtóművekkel, amivel belerepíthetjük azokat a szomszéd arcába, de a hiányérzetet még így se sikerül majd enyhíteni. Kevés az egység, kevés a tartalom, kevés mindez az üdvösséghez. Ez minden, csak nem totális megsemmisítés.
