A Disgaea már az év elején megkapta a defibrillátort, a Phantom Brave azonban kicsit komplikáltabb eset. Utóbbiból ugyanis 2009-ben, öt évvel az eredeti megjelenés után, a Nintendo Wii sikerét meglovagolva létrejött egy bővített, újra feldolgozott kiadás, Phantom Brave: We Meet Again címmel. Aztán egy évre rá PSP-n is beköszönt, ez volt a The Hermuda Triangle. A PC-s portolás ezeket összegezte most, tehát tartalmilag jók vagyunk, de a PS2-es látvány feljavításától azért ne várjatok sokat. Konkrétan szinte semmit se…
Elöljáróban nem árt megemlíteni, hogy a játék annak idején nagyon jó értékeléseket kapott, és ebben nem kevés érdemük volt a szépen felépített világon túl a jól kitalált szereplőknek is. A főhős például egy 13 éves, árva kislány, Marone, aki egy szellemmel él a Phantom Isle nevű szigeten. A szülei nyomán Chroma, azaz kincsvadász, kalandozó szeretne lenni, és minden vágya, hogy segítsen az embereken. Láthatatlan kísérője, Ash és különleges képességei miatt azonban kirekesztés, sok-sok szomorúság vár rá a kezdeti próbálkozásoknál, ugyanakkor az életvidám, naiv teremtés könnyedén túllendül még ezeken is. A japánosan túltolt érzelmek, a szokásos emotikonok, és a kimaxolt cukiságfaktor végül egy könnyen befogadható, és szerethető történetet formálnak. És hogy mi tölti ki a 100+ órányi kalandozást? Nos, időről időre palackpostán különféle megbízásokat kapunk a környező szigetekről, amelyek lényegében újabb és újabb fejezeteket és egyben taktikai csatákat jelentenek.
Szöszi szellemirtó
Marone nem pusztán látja a fantomokat, de képes újakat kreálni, sőt a lelküket fizikai formába is tudja önteni bizonyos tereptárgyak felhasználásával – utóbbit hívják Confine-nak. Amikor például Ash-t megidézi, akkor a csatatéren heverő köveket használva „szilárdabb” formát adhat neki, a harcosokat érdemes tehát tömör objektumokra előhívni, míg egy varázsló a napraforgóktól, virágoktól kapja a legnagyobb bónuszt. Néhány tárgy védelmezőként is működik, összekapcsolódva és erősítve más tárgyakat, amit aztán a belőlük megidézett fantomok is megörökölnek. Ám egyik szellem sem képes hosszabb ideig létezni ezen a síkon, tehát ahogy nehezednek a pályák, egyre többet kell magunkkal vinni, és beosztani, hogy a végjátékig kitartson a készlet.
Taktikai és szerepjáték szinten a Phantom Brave már 12 éve is elporolta a mezőnyt. Egyre nehezedő csaták 20 fejezeten keresztül, brutális ellenfelekkel megfejelve (igen, öt nyúl is tud rettenetes lenni…), és olyan ötletek, amikre álmodban sem gondolnál. A tárgyakat és szereplőket például szabadon lehet kombinálni, azaz fúzió néven itt mindent mindennel összeolvaszthatsz, és akkor még szó sem esett olyan, a fegyverekben és fantomokban rejlő egyedi tulajdonságok, támadásformák kiaknázásáról, amitől egy szimpla lándzsával is Mortal Kombatokat megszégyenítő mutatványokat lehet csinálni. Taktikai síkon pedig a körökre osztott rendszer iskolázza a versenytársakat, például kilophatod az ellenfél kezéből a fegyvert, no meg a szereplők felkapaszkodhatnak egymás vállára, sőt el is dobhatják egymást. A Dungeon monk nevű karakterrel ráadásul szabadon kreálhatsz új pályákat, viszont ha bemész egy ilyen dungeonbe, ne feledd, csak ez a karakter tudja a visszahívó varázsszót, és ha elveszíted…
Phantom PAIN?!
Maradt az utolsó megválaszolatlan kérdés: megér-e 20 eurót? A látvány nem sokat javult, ismétlem 2004-es és PS2-es, sőt a kicsit megdolgozott háttér és az eredeti karakterek között most még szürreálisabb a kontraszt. A helyes figurákból kvázi pixelpacák lettek a megnövelt felbontás miatt. Az irányítás pedig rossz, konkrétan vallatni lehetne vele, konzolos portolás annak minden negatív (túlbonyolított, pontatlan stb.) hozadékával. Ugyanakkor egy PS2-nél olcsóbb, és könnyen beszippant…
