Miután az olvasók háromnegyede lelépett, csak a szülők maradtak, tisztáznék valamit. A hároméves és három hónapos Zoé még nem játszott korábban semmivel, igyekeztem távol tartani, amíg lehet, már csak azért is, mert nem találtam olyan programot, amit nyugodt szívvel adtam volna a kezébe. Aztán a hazai forgalmazótól jött a levél, hogy megjelenik a Mancs őrjárat On a Roll! című feldolgozása, a közismert kutyaszereplőkkel (jó, fogalmam nem volt róla, kikről van szó, de a kutyás képek aranyosnak tűntek), és valamiért úgy voltam vele, hogy akkor erre most lecsapok, és egy apás napon a kis krampusszal szépen leteszteljük a produkciót.
Rágjuk a csontot
A képek alapján bárkinek lejöhetett, hogy nem a Paw Patrol lesz az év legszebbje, sőt azt mondom, hogy a legizgalmasabb kategóriában is feleslegesen pályázna, ellenben néhány perc játék után az is kiderül, hogy minden másban közel tökéletes. Hogy mi tartozik a „minden más” közé? Nos, legelső fegyvertény: a játék teljesen erőszakmentes. Értsd és mondd: teljesen. Mert ugye még a Mario és Sonic társaságában is ellenfelekre kell ráugrani, még a legcukibb platformerben is leeshetsz, megszúrhatnak a tüskék. Itt? Semmi, kérem, ez tényleg kisgyerekeknek készült. A kedves kis szőrös jószágokkal mehetünk balról jobbra, gyűjthetjük a csontokat és a jelvényeket, illetve itt-ott ugrálhatunk, egy-egy esetben pedig speciális feladatokat teljesíthetünk.
Gondolok itt olyanokra, hogy a levegőben repülve a sirályokat és a felhőket kell kerülgetni, a vízben meg a halak lassítják le a négylábú hősöket. Szakadék pedig nincs, tüske sincs. Van viszont némi fejtörő, vagyis inkább készségfejlesztés, és itt a szülők már szerintem ökölbe szorított lábfejjel számolgatják a pénzüket. Jól teszik, ugyanis a Paw Patrol alkotói nem felejtik el, mi a legfontosabb a gyerkőcöknek: az agymunka, a képességek fejlesztése skillfák nélkül a való életben. Szóval a szimpla „hogy nyitjuk ki egy pajta ajtaját” problémamegoldástól a megfelelő helyen a három lehetőség közül alkalmazott legjobb opcióig sok minden van, de a leglényegesebb talán az, amikor az eltérő alakzatokat kell a megfelelő helyre illeszteni. Ez felnőtt fejjel persze triviális dolog, de majd megérted te is, mikor a gyerek hatalmas, fültől fülig érő vigyorral kiált fel, hogy „Igeeen! Azzz!”, és már nyomja is a gombot.
Nem a legjobb, nem a legszebb
Sokat áradoztam, de ez lényegében azért van, mert tényleg nulla erőszak, sok kedvesség, sőt még némi agymunka is került a játékba, amit nagyon tudtam díjazni. Nem kellett elmagyaráznom evidens dolgokat, amikről egy hároméves gyermeknek nem is kell tudnia. Gondolok itt többek között a fegyverekre, veszélyre, az erőszakra és halálra. Más kérdés, hogy a Paw Patrol teljes egészében a gyermeki ártatlanságtól szenved, avagy úgy tesz, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna. Grafikailag nagyjából a 2000-es évek végén tanyázik, a játékmenet iszonyat egyszerű, ráadásul változatosság sem sok van – lényegében az első pályákon látunk mindent, onnantól csak a szereplők, helyszínek és események cserélődnek, miközben kacsákat, a parton száradó bálnákat, kedves nyuszikat kell megmenteni. Hibáit így nehéz nem észrevenni, viszont a megfelelő célközönséget elé ültetve igenis el lehet nézni, legalábbis ha manapság olyan elfoglaltságra vágyunk, ami mentes minden erőszaktól, plusz még képességfejlesztésre is alkalmas. Hogy aztán halljuk az elégedett, boldog felkiáltást, amivel a mi napunk is bearanyozódik: „Ott a kutyus a tévébe’!” – na, ez minden pénzt megér.
