Meglehetősen visszafogott fogalmazásra vall, ha csak annyit mondunk, hogy a Pathfinder: Kingmaker startja nem sikerült zökkenőmentesre, hiszen kis túlzással már-már játszhatatlan állapotban jelent meg. Na, nem volt annyira vészes a helyzet, mint mondjuk, a felejthetetlen Greyhawk: Temple of Elemental Evil-nél, ami a maga idejében az egész operációs rendszert magával tudta vinni, de a Pathfinder-szerepjátékrendszer debütálása meglehetősen nyers volt. Olyannyira, hogy az alapokig fel kellett túrni, hogy aztán egy definitív kiadás pofozza helyre. De még hogy: a Kingmaker ezen változata talán az egyik legszórakoztatóbb és legtartalmasabb cRPG a Pillars of Eternity 2 és a Divinity: Original Sin 2 óta, a második rész pedig azt tűzhette ki céljául, hogy ne csak a legjobb Pathfinder-játék legyen, de a 2021-es év talán legjobb cRPG-je is. És ez – hacsak nem jelenik meg a Baldur's Gate 3 – sikerült is.
VILÁGVÉGE, 92384348. FEJEZET
Építenie mindenesetre volt mire, hiszen a Wrath of the Righteous azt az iteratív utat járja be, mint amire annak idején a Baldur's Gate folytatása is merészkedett – azaz egy már teljesen kész rendszerre húzott rá egy teljesen új történetet, ugyanabban a világban, jópár újítással. Az egyik ilyen pedig rögtön a játék elején felnyújtja a kezét, hiszen az új epizód is karaktergenerálással kezdődik, nem is akármilyennel: egészen döbbenetes mélységig lehet kusztomizálni az egyedileg létrehozott szereplőt, a Pathfinder-univerzum összes fontosabb faját, potenciális, több mint kéttucat kasztját felvonultatva, lehetővé téve nemcsak a háttértörténet, de a követett istenség kiválasztását is. Ugyanakkor a külső terén már extrémen visszafogottak a lehetőségek, aminek két oka van. Egy: átvezető videóból, bár nem kevés akad, a kamera ott soha sem merészkedik az arcok közelébe, csak távolról ábrázolja az eseményeket. Kettő: ezen események jobbára írott, sok esetben szinkronnal sem rendelkező párbeszédek, dialógusok alatt elevenednek meg, vagy hatalmas, akár több oldalas, egy-két illusztrációval ellátott fejezetek során.
Elmesélni lesz mit, a Wrath of the Righteous ugyanis megint a világvége témájával foglalkozik, miután Deskari és Baphomet, a két démonlord úgy dönt, itt az ideje ismét megpróbálni meghódítani Golariont, alattvalók százaival merészkedve elő, szinte porig rombolva egy teljes várost, hogy aztán hatalmukat és pusztító erejüket megpróbálják a teljes kontinensre kiterjeszteni. Itt jössz a képbe te, a kisebb amnéziával küzdő főhős, aki nemcsak, hogy villámgyorsan belecsöppen az eseményekbe, de pár szempillantás alatt emberfeletti erőhöz is jut, hogy aztán kinevezzék az immáron ötödik Keresztes hadjárat parancsnokává. A feladatod pedig csak a szokásos: megmenteni a világot.
LAPOZZ
Teszed mindezt a már ismert, klasszikus cRPG-formátumban, ahol rövid időn belül társak szegődnek melléd, akik mind egyedi háttértörténettel, célokkal rendelkeznek, és nem is feltétlenül viselik el egymást. A gárda most is elég méretes és változatos, bár ezúttal sem sikerült teljesen elszakadni a szokásos kliséktől. Azaz most is van a hitnek elkötelezett, parancskövető keresztes lovag; gyanús, de azért segítőkész tolvaj; tudós különc; elviselhetetlen, de meglepően hatékony sznob; titokzatos és csak látszólag törékeny varázslónő; vagy épp rejtélyes múlttal rendelkező kósza is. Klisés hátterük ellenére azonban nagyon könnyű megszeretni őket, amihez remekül asszisztál egyedi küldetéssorozatuk is, mely sokszor most is élvezetesebb, mint maga a történet.
Miért kell ekkora gárda? Mert a Pathfinder továbbra is a harcról szól, az alsóhangon is 60, de inkább 75 órás kampány során démonok tízezreit kell lemészárolni a lehető leghatékonyabban, ehhez pedig jól összerakott, egymás képességeit kiegészítő csapat, megfelelő felszerelés, részedről pedig megfontolt döntések sorozata szükséges. Például már a játék elején: a legújabb Pathfinder-epizód is bármikor megállítható, de valós időben zajló harcrendszert használ, ahol az előre bekészített varázslatok, bájitalok és különleges képességek százai közül lehet választani...vagy e helyett permanensen be lehet kapcsolni a teljesen körökre osztott módot, amit a Kingmaker csak utólagos extraként kapott meg. Mindkét variáció teljesen jól működik, egyáltalán nem érezni, hogy az egyik jobb lenne, mint a másik, bár tény, hogy bizonyos képességek és varázslatok sokkal jobban tudnak működni, ha van idejük kibontakozni.
HOMOKÓRA
Az idő azonban nem végtelen, még ha látszólag végtelen is a Wrath of the Righteous tartalma. A brutálisan hosszú kampány hihetetlen mennyiségű küldetést, karaktert, történetet tartogat, és ezúttal is igyekszik többlettartalomról is gondoskodni. Elődjében ez a nem túl jól sikerült királyságépítés volt, ahol egy egész nemzetet kellett felépíteni, majd annak településeit fejleszteni, az alattvalók problémáit elintézni; ezzel szemben itt a Keresztesháború parancsnokaként kell komplett hadosztályokat összerakni és csatába küldeni, valahogy úgy, mint egy szabvány Heroes of Might and Magic-epizódban. Ez nem lett a legjobb, a csaták meglehetősen vontatottak, a testreszabhatóság is kissé korlátozott, és az alapvetően személyes, kifejezetten testközeli küzdelmek és intrikák itt teljesen a háttérbe szorulnak a grandiózusság jegyében, így hozzájuk nem lehet annyira kötődni.
A Wrath of the Righteous-hoz viszont igen: tényleg hihetetlen, hogy mennyire tartalmas, mennyire hangulatos, és mennyivel szebb, mint elődje volt. Remekül megírt szereplői, gazdagon kidolgozott világa, csodaszép helyszínei, fülbemászó zenei tálalása okán minden vele töltött perc élvezetes... amíg elő nem jönnek a bugok. Szerencsére messze nem annyira rossz a helyzet, mint a Kingmaker kiadásakor, de érezhetően nagyon sok, nagyon komoly javításra szorul, mielőtt befejezettnek lenne tekinthető. És bár nem annyira maradandó és korszakalkotó folytatás, mint amilyen a Baldur's Gate 2 volt, de az biztos, hogy az Obsidian és a Larian Studios mellett a műfajban most már egyáltalán nem túlzás az Owlcat Gamesszel is számolni!
