Icipici gyerekként szerettem meg a dinoszauruszokat, még a Jurassic Park előtt, főleg az Őslények országa című mesefilm és egy nagymamámtól kapott Tyrannosaurus-szerűség hatására, aminek a bendőjében több, kisebb dinoszaurusz lapult. Ez aztán máig tartó imádattá fejlődött a Jurassic Parknak és folytatásainak, na meg az olyan bűnös élvezeteknek hála, mint a Karnoszauruszok. És itt jön a képbe a Path of Titans című MMO játék. Ennek különlegessége, hogy nem egy emberrel kell túlélnünk egy idegen bolygón, nem is valami fantáziavilágban éldegélő milliárdos parkjában csellenghetünk, hanem egy dinoszaurusz pikkelyes vagy tollas bőrébe bújhatunk bele, hogy aztán túléljük az ősvilág viszontagságait. Ezt a játékot a magamfajta dínómániásoknak találták ki.
Irány a virágzó völgy
A játék elindítása után az első fontos teendők kiválasztani a dinoszauruszunkat. Csemegézhetünk a növény- és húsevők között, választék van bőven, ráadásul azok színét, mintáját, alfaját és nemét is beállíthatjuk. A kevésbé ismert szauruszoktól, mint például az Eotriceratops, az olyan populáris gigászokig, mint a Tyrannosaurus rex van itt minden, ráadásul tudományosan helytállóbb változatban jelennek meg itt, mint a Jurassic-filmekben. Legalábbis, amíg nem jönnek a modderek, és teli nem pakolják a játékot azokkal a dínókkal. Amit én nem bánnék. De elkalandoztam.
Szóval van miből választani, viszont hiányoltam a repülő jószágokat. Majd talán idővel azok is megjelennek, ám jelenleg be kell érnünk a földhöz ragadt példányokkal. Én egy Spinosaurusszal vágtam neki a játéknak, amit nemes egyszerűséggel Spinoffnak kereszteltem el. Tarajos jószágom egy kis barlangban látta meg a napvilágot, hogy aztán egy remekbeszabott tutoriallal elérjen az ifjú korig, amikor már kimerészkedhet az ezernyi veszélyt rejtő vadonba.
Vagy legalábbis ez állt a brosúrában. A valóságban viszont szegény Spinosaurusomra a legnagyobb veszélyt a gravitáció és a fulladás jelentette, mert sajnos a hatalmas játéktér eléggé kihalt. Az egymástól több percnyi kutyagolásra fekvő küldetési területeken kívül az életnek csak növényekben van nyoma. Sehol egy békésen legelésző Stegosaurus csorda, az égen is legfeljebb a nap száll, mert szárnyas ősgyíkot egyet sem látni. Emiatt, bár a látvány csodás, és az őskori erdők lenyűgözőek, sajnos nagyon ingerszegények. Még kósza bogarak sincsenek, pedig az ember egy ilyen játéktól valami olyasmit várna, mint amit a Jurassic World: Világuralom bővített változatának elején láthatunk.
A helyzeten az sem javít, hogy a küldetések önismétlőek, ráadásul sokszor értelmetlenek. Például miért kéne egy Spinosaurusnak gombát gyűjtenie? Nem viszi ki a piacra, és az is ziher, hogy nem a pörköltbe kell neki. De van olyan feladat, amiben össze kell gyűjteni X mennyiségű növényt, annak ellenére, hogy ragadozót irányítasz. A vadászatok sem éppen a legjobbak, sokszor annyiból állnak, hogy felzavarjuk a zsákmányállatot, aztán néhány kilométert szaladunk utána. Jó esetben végül elérjük, és valamelyik képességünket felhasználva pontot tehetünk céltalan életének végére, hogy aztán befaljuk. Rosszabb esetben dínónk kidöglik a fáradtságtól és a préda meglép. A növényevőknél meg az a legizgibb, amikor nagyobbacska husaszauruszt kell elagyabugyálni.
A harcok szintén eléggé egysíkúak, annak ellenére, hogy minden dínónak saját skilljei vannak. Mert hát egy Triceratops nyilván nem tud olyan támadást végrehajtani, mint egy Stegosaurus, és a kisebb ragadozók sem harcolhatnak nagyobb rokonaik mintájára. Mégis, mivel a harcrendszer kimerül abban, hogy őrült módjára karmolsz, harapsz vagy a farokkal csapkodsz (miközben még néhány látványos animációt sem kapunk), a harc eléggé egysíkúvá tud válni.
Na de mire jó az XP és ez a sok küldetés, miért kell egy őslénnyel ilyenekkel foglalkoznia? Hát kérem, azért, mert szauropodánk csak az XP gyűjtögetésével képes felcseperedni. Bezony, a tutorialban még ott a tojáshéj a hátsónkon, innen kell a küldetések teljesítésével eljutnunk oda, hogy mi legyünk a csúcsragadozó vagy a legkeményebb növényevő a vidéken. És, ahogy növekszünk, úgy lesz egyre több képességünk, például különféle harapási- vagy karmolási technikák. Plusz a fejlődésen túl néha nem árt megetetni és megitatni ősállatunkat.
Dínó jó barát
A világ sivárságán túl sajnos a hangok terén sem lett erős a játék. Nagyon halk, ráadásul a legtöbb hang ismétlődő. A poén, hogy a készítők beletettek egy kommunikációs rendszert is a játékba, ám ez teljesen hasznavehetetlen. A hangok nagyon egyformák, így esélyed sincs eldönteni, hogy a kolléga segítséget kér vagy a szeretetét akarja kifejezni. Itt jegyezném meg, hogy bár a Path of Titans játszható egyedül is, MMO mivolta miatt érthetően csapatban élvezetes igazán, pláne, hogy a játékban van cross-play támogatás is. Csapatban kicsit élettel telibb a világ, ráadásul a küldetések gyorsabban kivitelezhetőek, ha néhány dinoszaurusz összefog. A húsevők falkája többet tud vadászni és nagyobb állatokra is rámehetnek, a növényevő csordák pedig könnyebben megvédhetik magukat és az ételforrásaikat.
Ám akár egyedül, akár csapatban nyomod, sajnos a Path of Titans hamar megunható az élettelen környezet és az egy kaptafára készült, ráadásul sok esetben értelmetlen küldetések miatt. Technikai oldalról nézve a játékkal nincs baj. Nem futottam komoly bugba, az animációk és a grafika gyönyörű, a UI letisztult és átlátható, a kezelés könnyű. A tartalom az, ami igazán hiányzik innen. Változatosabb küldetések és NPC dinoszauruszok kellenek még ide bőséggel, hogy az ember tényleg elmerülhessen az őslények országában. Szerencsére a fejlesztők folyamatosan bővítik a játékot, és mod támogatás szintén van, szóval a tartalom biztosan bővülni fog. Viszont, aki szereti az őslényeket, az már most is tehet vele egy próbát, nem fog csalódni.
