A Pyramid fejlesztette Patapon igazi meglepetés volt 13 (jó, nálunk 12) éve, és a PSP egyik legötletesebb, legegyedibb címévé lépett elő, aminek már született felújított, nagygépes változata. Éppen ezért nem meglepő, hogy a Remastered alcímű változat immáron a folytatást is elérte, ráadásul az év elejére jellemző üresjáratba beszuszakolva, az már inkább fura, hogy több évnek kellett eltelnie a két epizód újra hangszerelése között. Ez pedig csak egyetlen apropó miatt lényeges, amire majd a cikk vége felé térünk vissza. Addig viszont nézzük, kik is ezek a törzsi ütemekre buzgálkodó pataponok, és mit csinálnak a nagyképernyőn.
Isteni dallamok
Az első epizód lényegében arról szól, hogy a pataponokat nemezisük, az ellenséges birodalom ellen vezetjük, miközben mi szolgáltatjuk nekik a harcra való muzsikát. A játékos ugyanis egyfajta istenség, aki a löketet adja a harcias kis lényeknek, akik alapvetően semmiféle mozgásra nem képesek, csak és kizárólag akkor, ha az ütemek jóvoltából irányítjuk őket. Rengeteg küzdelem után az előzményben végül ott ért véget a történet, hogy korábbi ellenfeleikkel összefogva hajóra szállnak, majd megindulnak utazásukra… ami a második részben látottak szerint igen gyorsan véget is ér.
Merthogy hajójuk a tenger mélyére kerül, a pataponok pedig egy ismeretlen szigeten érnek partot, ahol új, még ádázabb törzsekkel, valamint hatalmas szörnyekkel kerülnek összetűzésbe. A játékos természetesen ebben segíti őket, hogy végül több mint félszáz küldetésen és legalább 10 órán át pesztrálgassa a vicces és elsőre aranyos kis lényeket, akiket azért időnként a pokolba is kíván. Mert „mozogjál már, az ég áldjon meg, hát azért, mert egy századmásodperccel később kaptad a dobszót, nyugodtan megmozdíthatnád a hülye szemfejed!”
Aki nem lép egyszerre…
Szóval hatalmas változás nincs az előzményhez képest, ezúttal is szó szerint istenes dolgunk van, elvégre a feladatunk az, hogy legyen eső, legyen hó, a kis bébibogyókákat oldalnézetben vezényelve, rendben és sorban tartva alaposan megmozgassuk, legyen szó a kardos, lándzsás vagy szárnyakon közlekedő harcosokról, hősökről. A szimpla mozgásra, a támadásra, a védekezésre és a speciális helyzetekre külön gombkombinációt kapunk, amit be kell tanulni, magolni, hogy a megfelelő pillanatban azzal a lehetőséggel éljünk, amire szükségünk van, elvégre belefutva egy óriási rákba nem éppen ideális akció, ha beleküldjük a pataponokat a hatalmas ollók közé. Sőt, a csapat összeállítása is nagyon fontos a fejlesztésekhez szükséges állandó vadászat mellett, mert a zárt terekbe például feleslegesen küldjük be a lándzsásokat, ha az eldobott fegyver plafonba ütközik. Avagy idejében fel kell ismerni a helyzetet, de ami a legfontosabb: el kell kapni a ritmust.
A képernyő szélei ehhez villognak, a kis nyomik meg folyton dünnyögnek, így segítve a zene mellett a beleélést, ha pedig ügyesen masszírozzuk a megfelelő gombokat, akkor kellőképpen felhevíthetjük setesuta harcosainkat, akik bevadulva, fellelkesedve már sokkal ügyesebbek, hatásosabbak, jóval többet sebeznek, valamint jobban bírják a strapát is. Erre pedig éppen úgy szükség van, mint a begyűjtött extrákból eszközölt fejlesztésekre, netán a hősökre, akik jó hatással vannak a bandára. Igen, a Patapon 2 Remastered éppen annyira stratégiai, mint ritmusjáték, az egyensúly pedig lényegében megvan a két nem kifejezetten összeillő zsáner között, aminek hála kivételes fúzióról beszélhetünk.
De mindez nagyjából az első részre is jellemző volt, és azt már az eredeti megjelenéskor is sokan felrótták a folytatással szemben, hogy keveset változtat, ráadásul a Patapon talán pont az az elképzelés és ötlet, ami elsőre nagyon üt, nagyon jópofa, de hosszabban már felesleges húzni, mint a rétestésztát, mert egyszerűen ellaposodik. Ehhez vegyük hozzá az eltelt éveket, valamint azt is, hogy alapvetően kézikonzolos a koncepció, és már egyértelmű is, hogy senki sem emiatt vett PS4-et – ráadásul nálam valahogy az új verzió nem is mindig ment flottul, mintha valami változott volna a PSP-s eredetihez képest… de lehet, csak elszoktam a műfajtól. Ha kimaradt, ha esetleg nagyon ismételnénk, akkor jópofa móka, amivel el lehet ütni az időt, még csak nem is kifejezetten drága (4590 forint, ahogy az első rész is), de az biztos, hogy ma már kicsit megkésett ez a Remastered változat, ami sok újdonságot sem teszt hozzá a korábbi verzióhoz.
