A sétaszimulátorok műfaja meglehetősen érdekes színfoltját alkotja a játékiparnak, hiszen az ide tartozó címek az esetek többségében nem szólnak másról, mint a sétálásról és a különböző helyszínek felderítéséről. Mégis, az utóbbi időkben nem egy remek indie alkotást köszönhettünk ennek a zsánernek. Nem árt azonban vigyázni, hiszen az összetettebb mechanikák hiánya miatt ezek a programok villámgyorsan hajlamosak unalmassá és monotonná válni, ahogy azt sajnos a Paradise Lost esete is remekül példázza.
Az elveszett édenkert
Pedig a Paradise Lost alapötlete kifejezetten ígéretesnek mondható. A sztori szerint egy alternatív múltban járunk, ahol a második világháború csak 1960-ban ért véget, mikor Németország utolsó kétségbeesésében Európára engedte teljes nukleáris arzenálját, sugárszennyezett pusztasággá változtatva a kontinens nagyját. Főhősünk, a tizenkét éves Szymon, már ebben a világban nőtt fel, így neki ez a természetes, megszokott élete azonban egyik pillanatról a másikra darabokra hullik, mikor édesanyja meghal, neki pedig útnak kell erednie, hogy megtaláljon egy férfit, akiről csak egy képe van.
A fiút kutatásai végül egy több évtizede lezárt náci bunkernél érnek véget, azonban a játék maga csak itt kezdődik. A lepusztult létesítmény ugyanis sokkal nagyobb, mint azt a felszínen látottak alapján sejteni lehet, odalent, a messzire nyúló betonfolyosók és rég elhagyott munkaállomások útvesztőjében pedig elképesztően sötét titkok lapulnak, melyeknek a feltárása természetesen a mi feladatunk lesz…
Létrára mászás, mint játékmechanika
A Paradise Lost sztorija tehát kifejezetten jól indít, és akkor is hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a játéknak nincsenek meg a maga nagyon erős pillanatai. Az például, amikor egy-egy nagyobb csarnokba belépve kitárul előttünk a tér, kifejezetten ütős és hátborzongató érzés, erre pedig maga a környezet is rátesz egy lapáttal. Bár a kampány első pár percében csak egy teljesen „szabvány” bunker folyosóin bolyonghatunk, hamar rátalálunk egy komplett földalatti vasútállomásra, innen pedig egymást érik az izgalmas és ötletes helyszínek, melyekkel egyszerűen nem lehet betelni.
Szintén nagy pozitívum a sztori, mely ugyan nem váltja meg a világot, de a maga nemében abszolút korrektre sikeredett, a különböző szétszórt jegyzeteket és hanganyagokat összegyűjtve pedig a világháborús '50-es és '60-as évek mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk, ami szintén nagyon érdekesnek mondható. Túlzott spoilerezés nélkül talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a sztori nagyban hajaz a BioShockra abban az értelemben, hogy itt is egy utopisztikus társadalom lezüllését követhetjük nyomon, csak épp nyakon öntve egy jó adag náci ideológiával és fajelmélettel.
A helyenként remek helyszínt és az érdekes sztorit azonban sajnos kegyetlenül hazavágja a játék tempója. Persze a legtöbb sétaszimulátor nem egy pörgős darab, és nem is kell annak lenniük, hogy élvezhetőek maradjanak, azonban amit a Paradise Lost leművel ezen a téren, az már így is túlzásnak mondható. Szerencsétlen Szymon ugyanis valami félelmetesen lassan vonszolja magát végig a bunker folyosóin, ha pedig valami akadályba ütközünk, akkor menetrendszerűen jön egy rövid kis animáció, amikor a fiú átmászik a törmeléken vagy felkapaszkodik egy elhagyatott vonatra.
Persze azért párszor az ilyen megoldások is abszolút beleférnének a játékmenetbe, azonban a fejlesztők mintha sportot űztek volna abból, hogy a lehető legtöbb animációt zsúfolják be a lehető legrövidebb helyre. Amikor például kettőt nem tudunk lépni anélkül, hogy fel kéne kapaszkodni valahová vagy le kéne esni valahonnan, akkor azért csak felmerül bennünk a gondolat, hogy nem tudna-e szegény Szymon egy kicsit iparkodni. És akkor a létramászásról, ahol emberünk szó szerint minden második fok után megáll fél másodpercig pihenni, még nem is beszéltünk…
A türelem rózsát terem
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Paradise Lost egy elviselhetetlenül ócska játék lenne, mert egyáltalán nem az, viszont az is biztos, hogy a PolyAmorous alkotása leginkább csak a nagyon türelmes embereknek ajánlható nyugodt szívvel. A náci bunker mélyén ugyanis rengeteg emlékezetes helyszín, és egy kellően beteg történet lapul, azonban az érdekes részekig egy hosszú és néhol kifejezetten unalmas út vezet, amin aligha lesz mindenkinek lelkiereje végigmenni.
De ha nagyon szeretitek a sétaszimulátorok műfaját, és akkor sem estek kétségbe, ha egy játék helyenként elképesztően nyögvenyelősnek érződik, akkor érdemes lehet vetnetek egy pillantást a Paradise Lostra, bár inkább csak egy leárazás alkalmával.
