Kedves olvasók, a One Hand Clapping egy szörnyen szórakoztató játék, egyetlen apró bökkenővel: párkapcsolat-próbának is alkalmazható. Szerintem tök jó hangom van, többször is hívtak kórusba énekelni (és itt nem a klasszikus Bud Spencer & Terence Hill jelenetről van ám szó!), de azért, amikor a kedvesem úgy hajnali kettő magasságában, közepesen vérben forgó szemekkel közölte, hogy most már, khm, erősen abba kellene hagynom a kornyikálást, valahol megértettem. És azt is, amikor lekapta a fejemről egy este a fülest, és nekiállt ő énekelni. Mert megtetszett neki a játék, a hangulat, a hülyeség.
A One Hand Clapping, kérem szépen, az önfeledt éneklésről szól. Az is bátran nekivághat a klasszikus 2D-s platformjátéknak, akit az énekórán kiröhögtek. A játék ugyan hivatalosan énekléssel működik, hiszen főhősünk elől minden akadályt a hangunkkal és egy megfelelő minőségű mikrofonos fülessel tudunk elhárítani (ilyen fennakadásokból, rejtvényekből, lerombolandó és mozgatandó dolgokból rengeteg lesz). Ezzel együtt nem szükséges, ismétlem, nem szükséges a csiszolt énekhang vagy a kottaismeret. A játék úgy van összerakva, nagyon okosan, hogy gyakorlatilag bárki, aki azért a dúdolásig eljutott, végig tudja vinni. Ez – visszatekintve, különösen az általános iskolás énekóráimra – egészen hihetetlen feature.
A játék szépsége, ha már oktatás, hogy tanít. Szépen, finoman, észrevétlenül, majdnem a tudat alatt. A nagyon ügyesen belőtt, fokozatosan nehezedő feladatokkal ugyanis lassan, de biztosan segít a saját énekhangod megtalálásában, a megfelelő hangmagasságok eltalálásában és annak megtartásában. Teszi mindezt bármiféle megszégyenítés vagy büntetés nélkül. Nincs pontozás, nincs életvesztés, nincs magasból béna ugrás miatt leesve meghalás. Bármikor újra lehet kezdeni az adott feladatot, kidúdolni/énekelni a kért dallamot. Előbb-utóbb menni fog mindenkinek, ebben 130%-ig biztos vagyok. Csak sikerélmény van, de abból számos.
A belső értékeket egy aranyosan megrajzolt világ takarja: az egyes pályák midnegyike rajzfilmszerűen megalkotott, a rémbarlang sem igazán ijesztő, a napsütötte helyek pedig alapvetően pasztellszínekben pompáznak. A szemnek kedves, aranyos világ ez, ahol gyorsan repülnek az órák. A klasszikus WASD irányítás tényleg csak a karakterünk mozgásához szükséges: guggolás vagy hason kúszás nincs, csupán ugrás, amikor kell.
A fejtörők ötletesek, nem ismétlődőek. Itt is érvényesül a fokozatosság: egyre ritkább lesz az „egy pillantással meglesz a tuti megoldás!” állapot. Szerencsére azért rettenetesen elvont feladványtól, vagy Bach „Die Schäumende nwellen von Bellas Bächen” (81. kantáta) tenor áriájának hibátlan visszaéneklésétől nem kell tartani. Annyira nehezek, amennyire még pont szórakoztatnak.
Összesen két dologra kell figyelni: egyrészt, hogy ne porszívózzanak mögötted, mert összezavarja a játékot (tapasztalat, mielőtt megkérdezed, honnan tudom: tapasztalat…), másrészt a mikrofon bekalibrálására. Ezt szerencsére bármikor meg lehet ismételni, úgyhogy, ha valami zavar van a dalolós irányításnál, lehet rajta segíteni. Nem is akarom tovább húzni az időt. Menjetek, mert az a 15 euró nem a világ vége, tessék szépen megvenni és énekelni! Sokat. Mert énekelni baromi jó, akkor is, ha hamisak néha a hangok. Én is sokat éneklek – és mégsem dobtak ki otthonról.
