Nem tartom valószínűnek, hogy megtörténne, de ha a kocsmában megkérdeznék tőlem, hogy miért szeretem az indie játékokat, a válasz a bennük rejlő eredetiséget pedzegetné: a független csodák ugyanis sokszor nem restek átlépni a műfaji hagyományok határait, és valami szokatlannal próbálkozni. Nos, a DirectX 11-es Heaven teljesítménymérőjéről ismert Unigine első játéka maradéktalanul megfelel e kritériumnak, az Oil Rush ugyanis olyan taktikai RTS-ként próbál szerencsét a konkurens címek tengerében, ahol alig irányíthatjuk egységeinket...

Közvetett parancs

Igen, nem elírás, az Oil Rush egy pörgős tengerészeti RTS (bár a hivatalos oldalon valami rejtélyes oknál fogva tower defense játékként is hivatkoznak rá), melyben úgy kell győzelemre vezetnünk poszt-apokaliptikus flotillánkat, hogy közben az egyes egységekkel való interakciónk kimerül azok közeli mustrájában. A megoldás, bár nem eredeti, de igencsak ritka a műfajban, a fejlesztők az Eufloria és a Galcon node-based, azaz csomópontos irányítású megközelítését vették át. Ennek lényege, hogy az Oil Rush vízfelületeit (a pusztán dekorációként szolgáló nyomortelepek mellett) a csatákban központi szerepet játszó platformok tarkítják, seregünket ugyanis csupán eme építmények között mozgathatjuk. A platformoknak két fajtája van: az olajkutak folyékony aranyat termelnek, melyből fejlesztéseket vehetünk és védelmi tornyokat húzhatunk fel állomásaink köré (gépágyús, tüzérségi, és légvédelmi kivitelben), a többi platform ugyanakkor a vízi és légi egységeket gyártja, méghozzá ingyen és automatikusan, amíg el nem érik az egységlimitet. Mindkét típus létfontosságú, több gyártósor ugyanis több egységet jelent, kutak hiányában pedig sem a megvásárolható képességek és egységtuning beszerzésére, sem a védelmi tornyok felhúzására nem telik.

Benzingőz és Waterworld

A játék célja voltaképp majd’ minden pályán, a tengeren fellelhető platformok elfoglalása: ellenséges hajók és tornyok hiányában e folyamat felettébb egyszerű (és unalmas), ha azonban a kiszemelt állomás idegen felségvizeken van, nem ússzuk meg lövöldözés nélkül a tulajdonosváltást. Dacára a közvetlen kontroll hiányának, taktikai lehetőségekben nem szűkölködünk: egységeinket az állomások között terelgetve megfelelően kevert csapásmérő alakulatokat szervezhetünk, lehetőségünk van az egyes platformoktól csak bizonyos fajta vagy bizonyos számú egységet máshová zavarni (ez a bagázs 25, 50 vagy 100%-át jelenti), illetve ha meggondolnánk magunkat (pl. mivel a radaron megjelenik egy böszme inváziós flotta) bármikor visszarendelhetjük a kizavart hajókat a kiindulási pontjukhoz. Tény és való, leírva a rendszer igen érdekesnek tűnik (egyébként valóban az), mindenesetre hamar kézre áll, bár nagyobb flotta esetén könnyen katyvasszá válnak a hadmozdulatok, mert ember legyen a talpán, aki féltucatnyi torony és többtucatnyi egység esetén tudni fogja, kiket hová is küldött pontosan. Egy gyér MI persze szintén alárondíthat a szisztémának, és bár utóbbi szerencsére nem olyan gyalázatos, mint az árcímkéből sejtettem, néha azért elég hajmeresztően konvertálta fémforgáccsá a szolid ellenséges védelem az egyértelmű túlerőmet, szóval nem mindig tetszett, hogy az egységeim automatikusan próbálják végezni dolgukat.

Vérző olaj

A játékmenet tehát taktikus és élvezetes, bár néhol mintha szivárogna, és ugyanez a helyzet a technikai oldallal is. Bár a multiplatform (és alapból Linux-kompatibilis!) Unigine motor kellemes látványt biztosít, a hadjárat közepétől kezdődően a csaták túl pörgőssé válnak ahhoz, hogy kiélvezzük azt, mivel időnk 90%-át (a gyors parancsosztás okán) a minitérképet szemlélve töltjük majd. A kampány taglalását sem véletlenül hanyagoltam, egyrészt mert a Waterworld és a Dallas keverékének tűnő történet nagyon banális és sablonos, másrészt mivel a szinkron fülsértő, mint az ágyúdörrenés (bár a zenei aláfestés remekül sikerült, jól aládolgozik az intenzív csatáknak). A hadjárat tehát tényleg csak oktatócélokat szolgál, az Oil Rush ugyanis multiban mutatja meg igazán magát: többjátékos módban max. négy admirális eshet egymásnak, az üres slotokat viszont kitölthetjük az MI-vel is. Hibái dacára tehát egy szórakoztató taktikai partijátékot kapunk cirka 15 euróért – ennél nagyobb dicséret pedig szerintem nem igazán érhet egy kezdő fejlesztőbrigádot.