Tavaly a lengyel Bloober Team a zseniális Layers of Fearrel betornázta magát az év legjobbjai közé, mert bár sokan belekötöttek a rövid játékidőbe (3-4 óra, maximalistáknak 7-8), más szempontból kevés kritika érte a hihetetlenül hangulatos, látványvilága terén pedig abszolút eredeti alkotást. A bomlott agyú festő elméjében tett bizarr utazást egy felejthető DLC próbálta még jobban emlékezetessé tenni, és bár ez nem sikerült, személy szerint tényleg nagyon megörültem a csapat friss visszatérésének. Nemcsak azért, mert az >observer_ cyberpunk világába oltva továbbra is láttam a csapatra jellemző dizájnt, amit nem nagyon lehet leutánozni, hanem azért is, mert mint kiderült, a játékhoz ezúttal nem Erik Braat, a Layers hangját sikerült megnyerni a főszerephez, hanem személyesen Rutger Hauert, az Őrült Stone hősét.
Digitális pestis, háború
Ha csak a fele igaz annak a jövőképnek, amit a program mesél el, nem szeretném megérni az évszázad végét, hiszen a felvezetés szerint 2084-re már egy fura kiberpestis tizedelte meg az emberiséget, majd utána a valóban Nagy háború során a Kelet elpusztította a Nyugatot, a Nyugat pedig a Keletet. Hogy még maradtak túlélők, az részben a csodának, részben pedig egy, a Káoszból kiemelkedő nagyvállalatnak köszönhető, és bár a Chiron tipikusan a diktatórikus, disztópikus cégek közismert imázsát vállalja magára, csak felépített egy kis régi világot az élhetetlen újban. A modern Lengyel Köztársaság bérházai neonfényekkel, augmentációval erősített emberekkel tele nyújtanak menedéket a túlélőknek, bár ahogyan az szokott lenni, a biznisz, az biznisz, ebbe pedig beletartoznak a behajtók és verőlegények is. Míg mondjuk a Repo történetében ők testrészeket szolgáltatnak vissza „jogos tulajdonosuknak”, addig az observerek (megfigyelők) emlékekkel játszanak, mások elméjébe csatlakozva nézhetik át az illető fejében ragadt képeket. Daniel Lazarski (a zseniális Rutger Hauer maga) is egy ilyen observer, aki részben a rendőrség munkáját segítve a rendet felügyeli, majd egy érdekes hívás miatt egy nagy épületkomplexumhoz száll ki. Aztán az első holttest, majd a vesztegzár kihirdetése után rájön, ezúttal a megszokottnál komolyabb problémákkal kell szembenéznie, ráadásul eltűnt fia is képbe kerül, miközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait.
1984>2084
Orwell örökérvényű, kötelező olvasmánynak nyilvánítandó regénye 100 esztendő múlva is éppen olyan ütős, mint a maga idejében, a kamerák által közvetített képeket pedig teljesen mindennapossá tette a játék vállalata – amiben persze semmi meglepő nincs. Érdekes egyébként ez az >observer_, hiszen a disztópiaregény világát a klasszikus cyberpunk elemeivel vegyítve eleveníti meg a Layers of Fear sajátos horroruniverzumát, ami ezúttal is a totális őrületet jelenti olyan nem várt jelenetek képében, amik pillanatok alatt állítják tetejére az ismert világot, majd a játékost egy szürreális képzelgésbe hajítva tálcán kínálják az elképzelhetetlent.
De hogy miről is van szó… ezúttal is egy belső nézetes séta… nem, bár a kamerakép a régi, a játékmenet csak részben hozza a sétaszimulátorok jellemzőit. Valóban be kell járni az épületkomplexumot, illetve pár egyéb helyszínt, továbbra is lehet ajtókat nyitogatni és fiókokat kihúzni, de ezúttal már jóval kevesebbet, mint a tavalyi kalandban. A „hiányosságot” azonban nyomozós, sőt bujkálós szegmensek fedik el jótékony takarással, ami kimondottan jót tesz az élménynek. Személy szerint legalábbis nagyon élveztem a hullák környezetének és sebeinek megfigyelését, a nyomok kutatását, és bár a „nagy szörny elől futkosunk, mindenhova bebújunk” játékmenet nem a kedvencem, a kevéske, fűszerként funkcionáló kergetőzéssel nem volt bajom.
Más kérdés, hogy (egyelőre még) láthatóan pont nem ezek a szegmensek mennek legjobban a lengyeleknek, hiszen a nagy kiberlény vérfagyasztó mivolta (elkap, véged) ellenére kicsit bugyuta ellenség, és ezt akár szó szerint is lehet venni, elvégre az MI sem fog rekordokat dönteni életszerűségével. Miközben azonban az ember ott bujkál a sötétben, mialatt a behemót reflektorral pásztázza a környéket (The Evil Within, valaki?!), ez senkit nem fog zavarni. Ellenben a sétálgatós, nyomozós, kutatós jelenetek (amik a játék 60 százalékát teszik ki) remekül működnek. És mi van a maradék 30-40 százalékban? Nos, a totális őrület, amiért a Bloober Team munkái annyira szerethetőek és egyediek.
Vizuális orgia
A filmbemutatóknál szokták kiemelni a rendezőket, mint „mastermind” a vizualitás és elvont látásmód terén… nos, ha van ilyen a videojátékoknál, akkor a Bloober Team alkotói nyugodtan beállhatnak a szintén felismerhető stílusban dolgozó Ninja Theory mellé (csak hogy aktuális legyek). Már a BRAWL is eszméletlen artworköket hozott a gyengébb játékmenet mellé, a Layers of Fear viszont egészen különleges látványvilágot produkált. És noha a külsőért ezúttal a Unity helyett az Unreal motor felel, a minőség hasonló, sőt talán részletesebb is, pedig a lengyelek már a tavalyi kaland során is bizonyították, hozzáértő kezek mi mindent tudnak kisajtolni az akkori, sokak által mostohán kezelt engine-ből.
Persze most ne csak a részletekre, a környezetre és annak realisztikus megjelenésére gondolj, hanem inkább az artdizájnra, ami továbbra is fergeteges. Megvallom, nekem a Layers univerzuma jobban bejött, köszönhetően annak, hogy a Universal szörny- és a kor egyéb rémfilmjein nevelkedve egyszerűen közelebb áll hozzám a világa. A cyberpunk agyra csatlakozós elképzelése soha nem volt a kedvencem, soha nem is lesz – ezzel együtt viszont elismerem sikerét, tudom, mennyien rajongnak érte, ilyen szempontból pedig többet nem is lehetne elvárni. Az >observer_ neonfényes jövőképe az augmentációkkal elkorcsosított/mutált/tökéletesített emberekkel hihető és látványos, baljós és nyomasztó. Aztán ott vannak a virtuális utazások a digitális kódok közé, ott vannak a képzelgések, ott a számos drogos trip, az emlékképek kutatása. Elvont és szürreális jelenetek sokasága, ami ezúttal is egyéni és borzongató jelenetekkel téveszti meg a játékos elméjét, játszik annak érzékeivel. Utánozhatatlan, mennyire értenek a Bloober Teamnél ahhoz, hogyan lehet valakit a legcélszerűbben kirángatni a realitásból, majd beledobni egy hatalmas üstnyi képzelgésbe.
Nagyszerű, de nem kiemelkedő
Más kérdés, hogy míg a Layers of Fear igazán emlékezetes élmény volt, addig az >observer_ „csak” egy nagyon hangulatos és látványos utazás. Hiába lett kicsit több a játékmenet terén, hiába lett kábé a kétszerese a játékidő, összkép szempontjából nem égeti bele magát annyira az ember emlékezetébe. Pedig Rutger Hauer is sokat hozzátesz a sztorihoz, sőt mintha rá is írták volna a szerepet a Szárnyas fejvadász és az Őrült Stone után (neonfényes jövőkép, mocskos disztópia, brutális sorozatgyilkos után nyomozó fazon). Plusz nem egy kulcsfontosságú jelenet képes arra, hogy kizökkentse az embert az unalomból. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy az alkotók horrorfilmek iránti szeretete ismét mennyire szépen épül be a történetbe – pl. a korai filmklasszikusokra utaló plakátokkal és kikacsintásokkal.
Másfelől azonban, ahogy mondtam, nem annyira egyértelműen emlékezetes a sztori és a kaland. Van néhány kisebb bug (párszor újra kellett indítanom a játékot egy-egy mentési ponttól, hogy tovább tudjak haladni), egyszer-egyszer túl van húzva egy szegmens. Ráadásul a történetnek (szerintem) a Layers of Fear sallangmentes, feszesebb ritmusa is jót tett, ami felesleges jeleneteket nem hagyott maga után – lehet, nem volt hosszú, de ami volt, az tökéletesen illett is a helyére. Összességében azonban sikerült megtartani a minőséget, a recept ezúttal is működik, ami nem úgymond kiemelkedő és kötelező, de nagyon is jó, élvezetes, nyugodtan ajánlható. Pláne a csapat munkássága, valamint a téma iránt rajongóknak, a cyberpunk kedvelőinek.
