Öreg kalandjátékosként szerettem eddig Benoit Sokal munkásságát, az Amerzone és a Syberia is felejthetetlen percekkel ajándékozott meg -- új csapata első két alkotása viszont inkább a felejthető kategóriába tartozott. Őszintén bíztam benne, hogy ezúttal összeszedik magukat, annál is inkább, hiszen egy neves képregényíró művét álmodták bitbe, ráadásul a szóban forgó művész, Enki Bilal aktív közreműködésével. Nos, hogy picit előreszaladjak: most sem jött össze nekik...
Pedig az alapanyag jó volt, erről leginkább Bate tud többet mondani (és mond is, lásd a szövegdobozt), a Nikopol rajzolt és mozgó képeken is megtalálta a maga közönségét. Nos, tulajdonképpen az érdekes e játékban az, hogy ami Bilal reszortja volt, abban tulajdonképpen hiba nincs: a vizuális világ, összhatás emeli ki ezt a játékot a tömegből, kellemes, tetszetős, művészi, a képregényformában tálalt átvezető animációk, a speciális hatások, a látvány mind dicsérhető. Igaz, hozzá kell tennem, a Paradise, de még inkább a Sinking Island külcsíne sem volt kutya, azaz lassan le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a francia csapat legerősebb részlege a grafikai gárda. A baj csak az, hogy egy kalandjáték esetében ennek van a legkisebb jelentősége, fontosabb lenne a sztori és a tervezés. Mondom, lenne...
A sztori persze ez esetben adott, épp csak van egy apró bibi: a készítők kész ténynek vették, hogy aki megvásárolja e portékát, ismeri az alapanyagot. Én bevallom, nem tartozom e csoportba, így olyan bután pislogtam, mintha mondjuk a Lost második évadának közepénél kezdtem volna nézni a szériát. És semmi „ez történt eddig”: ott vagy egy futurisztikus Párizs közepén, mely felett egy diktátor/próféta uralkodik, aki betiltotta az államvallást, ám a város fölé magasodó fellegvára felett megjelent egy lebegő piramis, majd rátapad egy űrmedúza, benne bolhákkal, amelyeket rendőrökké képeznek ki, képbe kerül hibernált, de felélesztett apánk, a belőle készített android, két óegyiptomi, életre kelt isten, és teljes az elmebaj. Már bocsánat, hogy ezt a szót használom, de ez van – próbáltam elkapni a fonalat, megérteni, hogy mi zajlik körülöttem, de az egész inkább egy durva LSD-triphez hasonlított, miazmás látomásokkal.
És a fenti zűrzavart sajnos a programozók még tovább tudták tekerni: a játék francia nyelven készült, ezt fordították át angolra – úgy ahogy. A White Bird sajnos bugjairól is ismert, és ez most sincs másképp: az átvezető animációk feliratozása francia maradt, így aki nem ért valamit az angol szinkronból, itt esélye sincs a tisztázásra. Ez a mizéria még kínosabb, amikor a kalandjátékok leglényegéhez érsz: a feladványokhoz. A móka elején, a temetőben ki kell raknod egy helyiséget csempékkel, egy leírás alapján. Nos, nekem elsőre nem jött össze, pedig látszólag minden stimmelt. Utánanéztem a weben, és kiderült: az egyik lapot az ukáz szerint a bejárattól balra, a legtávolabbi helyre kell tenni, ám igazából a legközelebbire, csak épp félrefordították... És nem ez az egyetlen ilyen dolog – egyszerűen kihagyták az anyanyelvi lektort a munkából, ami hadd ne mondjam, mekkora baklövés.
Magáról a tervezésről sem szólhatok hízelgő módon. Sok vita folyt már arról, mennyire kell egy kalandjátékosnak elnézőnek lennie – azaz átlendülnie a logikai bakik felett, mondván, hogy ez mégiscsak egy játék, bocsássuk meg a készítőknek a kicsavart megoldásokat, az oda nem illő feladatokat. Ám itt orgiát ülnek a gubancok, üvöltő következetlenségekbe botlasz lépten-nyomon, sőt, még a sztoriba is bekavar ez. Ott van az újságcikk, mely szerint a mentőkabinjával földbe csapódott, lejegelt atyánknak letört a lába, ám amikor találkozunk vele, ép és egészséges, vagy a jelentés, hogy az Élysée-palota ablakait golyóálló üvegre cserélték, aztán a következő feladatban ki kell lőnöd valakit messziről, az ablakon át...
A feladványok egy része amúgy nem rossz, a kulcskártya programozása például jópofa, bár hozzáteszem, kegyetlenül kemény. A játék nehézségi szintje amúgy is igen magas, csak tapasztalt, jó logikai készséggel rendelkező kalandoroknak ajánlom, mert semmi segítséget nem kapunk a rébuszokhoz – a tárgykombinálás valamivel egyszerűbb, hiszen csak kevés cucc lehet nálunk egyszerre az amúgy ügyesen megoldott, jobb klikkel elérhető készletben. Vannak még időre megoldandó feladatok, ahol ha hibázunk, meghalunk – szerencsére ilyenkor a játék visszarak minket egy automatikus mentési pontra, így ez igazából csak türelemjáték, bár néha eléggé idegesítő. Ha valaki másodszorra fut neki, netán eretnek módon egy végigjátszást maga mellé téve vág bele, két (igen, kettő, lemértem....) óra alatt lazán végigtolhatja a cuccot, természetesen ezt az időt a rejtvényfejtés képességeinktől függően megsokszorozza.
Janus-arcú a grafika kérdése is. Bár a bevezetőben dicsértem, és ezt tartom is, árnyalja a képet, hogy a játék, bár elérhető az ilyen felbontás, nem támogatja a 16:10-es képarányt, a kép összeugrik, torz lesz, nekem vissza kellett skáláznom 1024x768-ra, hogy normális legyen. Tetézi a gondokat, hogy a Nikopol úgynevezett panorámanézetet használ, tehát egy adott képernyőn a földhöz vagyunk szegezve – bár horizontálisan 360, vertikálisan 180 fokot forgathatjuk a kamerát –, és a helyzetérzékeny kurzor ráncigál el minket az adott irányokba (a játék amúgy lineáris, mint a szárítókötél). A kurzor, mely, nem viccelek, gombostűfejnyi, ami lehet, hogy a történetbe való jobb beleélést segíti, de ezzel átfésülni egy képernyőnyi területet...
A mókát a szemünk mellett a fülünk is élvezni fogja, ugyanis mind a zene, mind a hangok jók, szerencsére az angol szinkronnal nincs komolyabb baj. Immár sokadszorra hangsúlyozom ki, talán hogy valahogy megpróbáljam megmenteni ezt a címet: audiovizuális vonatkozásában megállja a helyét, remek munka – ha valaki erre izgul, érdemes megtekintenie, az animált főmenü a hologramos ikonjaival egyenesen zseniális.
Ha valaki végigüli a stáblistát, meglepő felfedezést tesz – én magam kétszer is átolvastam, hátha csak rosszul látok, de nem: Benoit Sokal neve egyáltalán nem szerepel rajta, csak a marketinganyagokban. Úgy tűnik, a tervezőből is árucímke lett, Tom Clancyhez hasonlóan: a nevével jól el lehet adni egy kalandjátékot. Ráadásul a Nikopol esetében két húzónév is kelleti magát, ami könnyen elcsábíthatja az emberfiát. Ám ezúttal azt ajánlom: tessék erősen átgondolni a dolgot.
Átgondolni, megfontolni, demót végignyomni, hiszen ha lefölözöm róla Bilal munkáját, kivonom belőle a képi világát, a zenéit, hangjait, az üveg alján lötyögő zavaros lé már kevéssé lesz csábító. A kihívásokra vágyó kalandjátékosok szomját egy-két rébusza csillapíthatja, ám hála a műfaj újkori reneszánszának, sokkal jobb, tartalmasabb, laktatóbb és szórakoztatóbb portékákat is találunk a polcokon. Ez sajnos nem az. Úgy érzem, lassan a White Birdnek főnixmadárként fel kellene támadnia hamvaiból -- az égés ugyanis már megvolt...
A hanyag anyag
Pedig az alapanyag jó volt, erről leginkább Bate tud többet mondani (és mond is, lásd a szövegdobozt), a Nikopol rajzolt és mozgó képeken is megtalálta a maga közönségét. Nos, tulajdonképpen az érdekes e játékban az, hogy ami Bilal reszortja volt, abban tulajdonképpen hiba nincs: a vizuális világ, összhatás emeli ki ezt a játékot a tömegből, kellemes, tetszetős, művészi, a képregényformában tálalt átvezető animációk, a speciális hatások, a látvány mind dicsérhető. Igaz, hozzá kell tennem, a Paradise, de még inkább a Sinking Island külcsíne sem volt kutya, azaz lassan le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a francia csapat legerősebb részlege a grafikai gárda. A baj csak az, hogy egy kalandjáték esetében ennek van a legkisebb jelentősége, fontosabb lenne a sztori és a tervezés. Mondom, lenne...
A sztori persze ez esetben adott, épp csak van egy apró bibi: a készítők kész ténynek vették, hogy aki megvásárolja e portékát, ismeri az alapanyagot. Én bevallom, nem tartozom e csoportba, így olyan bután pislogtam, mintha mondjuk a Lost második évadának közepénél kezdtem volna nézni a szériát. És semmi „ez történt eddig”: ott vagy egy futurisztikus Párizs közepén, mely felett egy diktátor/próféta uralkodik, aki betiltotta az államvallást, ám a város fölé magasodó fellegvára felett megjelent egy lebegő piramis, majd rátapad egy űrmedúza, benne bolhákkal, amelyeket rendőrökké képeznek ki, képbe kerül hibernált, de felélesztett apánk, a belőle készített android, két óegyiptomi, életre kelt isten, és teljes az elmebaj. Már bocsánat, hogy ezt a szót használom, de ez van – próbáltam elkapni a fonalat, megérteni, hogy mi zajlik körülöttem, de az egész inkább egy durva LSD-triphez hasonlított, miazmás látomásokkal.
Bukfencek és talányok
Egy kis eredet...
Enki Bilal, a mára méltán népszerű képregényalkotó 1980-ban tette le a névjegyét a rajzolt történetek nagy asztalára, mikor megjelent az azóta hivatkozási alapnak számító Nikopol-trilógiájának első része, a Halhatatlanok vására. A folytatások (Csapdanő, Hideg egyenlítő) 1986-ban és 1993-ban láttak napvilágot. Bilal, miután hírnévre tett szert képregényes területen, a filmkészítésbe is belekóstolt, és a Nikopol-trilógia első két részét saját kezűleg adaptálta filmvászonra 2004-ben. A közepes kritikákkal illetett alkotás egyszerre ötvözte az élő színészeket a digitális karakterekkel, hazánkban is bemutatásra került, jelenleg is megvásárolható DVD-n Halhatatlanok címen. (Bate)
Magáról a tervezésről sem szólhatok hízelgő módon. Sok vita folyt már arról, mennyire kell egy kalandjátékosnak elnézőnek lennie – azaz átlendülnie a logikai bakik felett, mondván, hogy ez mégiscsak egy játék, bocsássuk meg a készítőknek a kicsavart megoldásokat, az oda nem illő feladatokat. Ám itt orgiát ülnek a gubancok, üvöltő következetlenségekbe botlasz lépten-nyomon, sőt, még a sztoriba is bekavar ez. Ott van az újságcikk, mely szerint a mentőkabinjával földbe csapódott, lejegelt atyánknak letört a lába, ám amikor találkozunk vele, ép és egészséges, vagy a jelentés, hogy az Élysée-palota ablakait golyóálló üvegre cserélték, aztán a következő feladatban ki kell lőnöd valakit messziről, az ablakon át...
A feladványok egy része amúgy nem rossz, a kulcskártya programozása például jópofa, bár hozzáteszem, kegyetlenül kemény. A játék nehézségi szintje amúgy is igen magas, csak tapasztalt, jó logikai készséggel rendelkező kalandoroknak ajánlom, mert semmi segítséget nem kapunk a rébuszokhoz – a tárgykombinálás valamivel egyszerűbb, hiszen csak kevés cucc lehet nálunk egyszerre az amúgy ügyesen megoldott, jobb klikkel elérhető készletben. Vannak még időre megoldandó feladatok, ahol ha hibázunk, meghalunk – szerencsére ilyenkor a játék visszarak minket egy automatikus mentési pontra, így ez igazából csak türelemjáték, bár néha eléggé idegesítő. Ha valaki másodszorra fut neki, netán eretnek módon egy végigjátszást maga mellé téve vág bele, két (igen, kettő, lemértem....) óra alatt lazán végigtolhatja a cuccot, természetesen ezt az időt a rejtvényfejtés képességeinktől függően megsokszorozza.
Szép, szép, de...
Janus-arcú a grafika kérdése is. Bár a bevezetőben dicsértem, és ezt tartom is, árnyalja a képet, hogy a játék, bár elérhető az ilyen felbontás, nem támogatja a 16:10-es képarányt, a kép összeugrik, torz lesz, nekem vissza kellett skáláznom 1024x768-ra, hogy normális legyen. Tetézi a gondokat, hogy a Nikopol úgynevezett panorámanézetet használ, tehát egy adott képernyőn a földhöz vagyunk szegezve – bár horizontálisan 360, vertikálisan 180 fokot forgathatjuk a kamerát –, és a helyzetérzékeny kurzor ráncigál el minket az adott irányokba (a játék amúgy lineáris, mint a szárítókötél). A kurzor, mely, nem viccelek, gombostűfejnyi, ami lehet, hogy a történetbe való jobb beleélést segíti, de ezzel átfésülni egy képernyőnyi területet...
A mókát a szemünk mellett a fülünk is élvezni fogja, ugyanis mind a zene, mind a hangok jók, szerencsére az angol szinkronnal nincs komolyabb baj. Immár sokadszorra hangsúlyozom ki, talán hogy valahogy megpróbáljam megmenteni ezt a címet: audiovizuális vonatkozásában megállja a helyét, remek munka – ha valaki erre izgul, érdemes megtekintenie, az animált főmenü a hologramos ikonjaival egyenesen zseniális.
Sokal, hol vagy?
Ha valaki végigüli a stáblistát, meglepő felfedezést tesz – én magam kétszer is átolvastam, hátha csak rosszul látok, de nem: Benoit Sokal neve egyáltalán nem szerepel rajta, csak a marketinganyagokban. Úgy tűnik, a tervezőből is árucímke lett, Tom Clancyhez hasonlóan: a nevével jól el lehet adni egy kalandjátékot. Ráadásul a Nikopol esetében két húzónév is kelleti magát, ami könnyen elcsábíthatja az emberfiát. Ám ezúttal azt ajánlom: tessék erősen átgondolni a dolgot.
Átgondolni, megfontolni, demót végignyomni, hiszen ha lefölözöm róla Bilal munkáját, kivonom belőle a képi világát, a zenéit, hangjait, az üveg alján lötyögő zavaros lé már kevéssé lesz csábító. A kihívásokra vágyó kalandjátékosok szomját egy-két rébusza csillapíthatja, ám hála a műfaj újkori reneszánszának, sokkal jobb, tartalmasabb, laktatóbb és szórakoztatóbb portékákat is találunk a polcokon. Ez sajnos nem az. Úgy érzem, lassan a White Birdnek főnixmadárként fel kellene támadnia hamvaiból -- az égés ugyanis már megvolt...
