A minimalista dizájnnal megáldott játék ugyanis egyetlen pillanatig sem fogja a kezünket. Amint rákattintunk az „Új játék” feliratra (igen, magyar nyelvű a menü), teljesen magunkra vagyunk utalva. Az adott pálya elemeinek alapos átvizsgálása által kell rájönnünk először arra, hogy mi a tennivalónk, és csak ezután kezdhetünk el gondolkodni azon, hogyan oldjuk azt meg. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük a történettel.
Az álmokon keresztül, egészen a… hova is?
Noha a puzzle platformer játékok érthető okokból ritkán vállalkoznak történetmesélésre, a Studio Paint csapata szeretett volna e téren is valami egyedit alkotni. Ahogy mondom: szeretett volna.
A játék kifejezetten érdekesen kezdődik, stílusos, kézzel rajzolt animációban ismerkedünk meg a főszereplővel, Nikóval, aki egy tinédzser korú lány. A kis hölgy valószínűleg magányos, a rövid történet ugyanis úgy érzékelteti, mintha csak Niko élne egyedül a világon, kivéve néhány állatot. Rövidesen választ is kapunk a kisfilm nézése közben felgyülemlett kérdéseinkre, amint Niko három sírhant mellett áll meg: meghaltak a hozzátartozói.
A történet szerint tehát Nikót az álmain kell végigvezetnünk az ébredésig, ami nagy valószínűséggel a tinédzserkorból a felnőtté válásig vezető utat szimbolizálja, amin majd gyermeki félelmeinket kell magunk mögött hagyni, illetve a személyes tragédiáinkat kell feldolgozni. És ez minden, ami a történetből kihámozható. Sem a bevezető animációban, sem pedig magában a játékban nem hangzik el ugyanis egyetlen szó sem, a fejlesztők kizárólag képekkel igyekeznek sztorit mesélni, ám feltehetően nem teljes sikerrel. Gondolom ezt abból, hogy bár első nekifutásra a saját értelmi képességeimben láttam a szűk keresztmetszetet, de néhány gampelay-t végignézve rá kellett jönnöm, hogy játékos társaim pont ugyanannyira nem értik a teljes történetet, mint én.
Gondolkozz Niko, gondolkozz!
Aki azonban ezen az egyébként felejthető problémán túllendül, bőségesen kárpótolva lesz a fejtörők által. Körülbelül száz különböző logikai feladványt kell megoldanunk a továbbjutás érdekében, és a játék egyetlen egyszer sem ismétli önmagát. Amint túllendültünk egy problémán, és új pályára kerülünk, ismét ugyanolyan elveszettnek érezzük magunkat, mint a legelső szinten. De nem valami frusztráló magunkra utaltság ez, sokkal inkább motiváló erővel bír, legalábbis azok számára, akik szórakozásként tekintenek egy kis gondolkodásra.
A fejtörők elég nehezek ahhoz, hogy ne tudjunk csak úgy végigsuhanni egyetlen pályán sem, ugyanakkor nem idegesítően nehezek. A játék hosszát természetesen nagyban befolyásolja, hogy mennyi idő alatt sikerül túljutnunk egy-egy akadályon, de átlagosan 5-7 óra alatt végigvihető, tehát egy kellemes szombat délutáni programnak kiváló. Néhány pályán több fejtörőt találunk, mint amennyit a továbbjutáshoz meg kell oldanunk, tehát ha esetleg túl nehéznek találjuk valamelyik feladványt, próbálkozhatunk egy másikkal helyette.
A zene mindent visz
Nagyon megszerettem ezt a játékot, de az áradozást eddig szándékosan kerültem, ugyanis erre a bekezdésre tartogattam. Muszáj egy teljes alcímet szentelnem a játék zenéjének, ami egyszerűen magával ragadó. Mivel Niko álmaiban barangolunk, jó, ha előre tudjuk, hogy a kellemes álmok mellett szegény lánynak bizony vannak elég nyomasztó rémálmai is, amiken ugyanúgy át kell őt segítenünk, mint a többin. De nem véres, vagy gusztustalan látványvilág teszi igazán borzongatóvá Niko álmait, hanem a zene. A zene, ami mindig passzol az adott pálya hangulatához, a zene, ami a látvánnyal karöltve nagybetűs atmoszférát teremt, a zene, aminek köszönhetően az öt óra játékidőből négy órán keresztül libabőrös volt a karom.
Nem a bécsi filharmonikusok játsszák, és nem Hans Zimmer szerezte ezt a zenét. Egyszerűen csak ott van mindig, ahol kell, úgy szól, ahogy kell, és tökéletesen passzol a látványhoz. És ha ez önmagában nem lenne elég figyelemre méltó, nem csak akkor fejti ki a hatását, amikor szól, hanem ahogyan és amikor elhallgat, és helyét átveszi a síri csend, az is egy külön élmény.
Harcok, ellenfelek, fegyverek
Röviden: nincsenek. Bővebben: vannak. Sokan szeretjük a játékokat, ahol szitává kell lőni az ellenséget, de lássuk be, nagyon jól van az úgy, hogy nem minden játék ilyen. A Niko: Through the Dreamben nincs fegyverünk, mégis van. Találkozunk ugyanis néhány főellenséggel, de a legyőzésükhöz csak két eszköz áll rendelkezésünkre. Az eszünk és az ügyességünk. Közvetlenül harcolni tehát nem tudunk velük, ahol lehet, a menekülést választjuk, de ha erre nincs lehetőség, akkor túl kell járnunk az ellenfelünk eszén. Végül is mi más történne egy logikai játékban, nem igaz?
