Újabban egyre több kritikus hang szólal meg, melyek sokallják a retró FPS-ek, avagy boomer shooterek áradatát – hiába nagy szó a nosztalgia, ha egyszer úgy fest, mintha minden második indie csapat a gyerekkori kedvenc FPS-eid újrafényezésén vagy szellemi örökösén dolgozna, ráadásul egyre apadó kreativitással. A Nightmare Reaper azonban, mely közel három évnyi Early Access után érte el végleges változatát a napokban, gyakorlatilag a válasz arra, hogy igenis mi mindent lehet még kihozni a műfajból, ha a '90-es évek értékes rókabőre helyett a szóban forgó fejlesztőcsapatot a műfaj iránti színtiszta, vérbeli rajongás hajtja.
Egy grafikáját tekintve meglehetősen minimalista – első pillantásra a Wolfenstein 3D-t idéző – játékról van szó, melyben elmegyógyintézetbe zárt főhősnőnk pszichéjének mélyére merülhetünk, hogy szó szerint leszámoljunk a lelke mélyén fészkelő démonokkal. Ahogy egyre sikeresebbé válunk, úgy ismerhetjük meg hősünk háttértörténetét is, valamint fedezhetjük fel szép lassan a minket fogvatartó intézet titkait – ám egy pillanatra se veszítsük el a fókuszt, mely az első perctől az utolsóig az említett leszámoláson van. Minimalista grafikája ellenére a Nightmare Reaper már-már kimeríti a brutalitás fogalmát. Több liternyi pixeles vérrel és rengeteg belsőséggel, cafatokra szakadó ellenséges seregekkel, adrenalinpumpáló zenével (melyet természetesen nem mást, mint a boomer shooterek hivatalos komponistája, Andrew Hulshult szerzett) olyan hihetetlenül intenzív játékélményt kínál, mely túlzások nélkül vetekszik egy-egy Doom Eternal szintű AAA kategóriás fenevaddal is.
A '90-es években még nem volt ennyi vér
Ez a brutális, szemet gyönyörködtető játékélmény azonban még csak nem is a jéghegy csúcsa, sokkal inkább csak egy maroknyi jégkása, amit a csúcsról kapartunk le. A játék roguelite, az egyes pályák egy megadott fokig minden próbálkozás során újragenerálódnak, mentés pedig csak az elmegyógyintézetben ébredve lehetséges. Ha fűbe harapunk, elménk aktuális szintjének elölről kell nekifutnunk, megvariált szobákkal, ellenfélleosztásokkal, titkos zónákkal, powerupokkal, fegyverekkel és akár teljesen elborult, random eseményekkel. Egy alkalommal például, amíg nem hatástalanítottam egy csapda kapcsolóját, végtelen újjáéledéssel megszállta a játékomat az eredeti Doom Guy kissé eltúlzott mása, hogy az életemre törjön. De ha már fegyverek, a fejlesztők a végleges változatig durván 80 különböző mordályt dobtak össze a vonóhorgos láncfűrésztől a Heretic-ből ismert mágusbotig, melyek ráadásul különböző ritkasági fokozattal is rendelkeznek, és eltérő hatékonysággal tartalmazhatnak bónusz hatásokat a hozzávetőlegesen 30 opció közül, az életerő-lopástól a mérgezésig.
Tartalomdömping
A váltogatásra és kísérletezésre pedig rá is kényszerülünk, a pályák végén ugyanis a megszerzett arany és kincsek mellett mindössze egy darab 1-es szintű mordályt vihetünk tovább a következő bevetésre, még akkor is, ha az történetesen egy főellenféllel zárul. Az aranyat viszont folyamatosan gyűjtjük, az első néhány pálya után pedig elköltésével vásárolhatunk skilleket a képességfán, ami a megnövelt futási sebességtől a több maximális lőszerig és életerőig sok mindent tartalmaz. Ez mellesleg egy Super Mario 3-ra emlékeztető retró játék formájában jelentkezik, a skillek megnyitásához pedig az arany elköltésén felül egy párképernyős platformozós pályát is teljesítenünk kell. Igen szép számmal akadnak zónák és ellenfelek, a fejlesztők pedig viszonylag egyenletes tempóban adagolnak új játékelemeket is, mint például (a végső változatban) a harmadik fejezettől a minket segítő petek rendszerét.
Ha pedig el is értek az első végigjátszás végére, nehogy azt higgyétek, hogy ennyi volt, a játék ugyanis több New Game+ variánssal rendelkezik Aréna mód és egyebek mellett. A tempó alapján pedig, mellyel az Early Access alatt szinte pumpálták az új tartalmakat a játékba, meglepne, ha később nem érkezne még pár extra tartalom a már így is akár 30-40 órányi játékidőt kínáló repertoárba. A játék eszméletlenül hangulatos, brutálisan addiktív és ha még nem untátok meg a 2.5D-s lövöldéket, garantáltan nem a Reaper miatt tesztek így. A stílus rajongói számára kis túlzással kötelező, egyedül talán abba tudok belekötni, hogy a random generálásból fakadóan akadt néha egy-egy ismétlődő szobatípus vagy unfair leosztás, viszont ettől eltekintve egyértelműen egyike a műfaj legjobbjainak.
