Kedvelem a visual novel műfaját, kiváltképp, ha ahhoz is kellően érdekes a sztori, hogy végig lekössön. Egy remek példát is tudnék hozni a közelmúltból: Grotesque Beauty. A fekete-fehér rémület H. P. Lovecraft és másik nagy kedvencem, a horror-mangák ősapjának is tekinthető Junji Ito szerelemgyereke, melyet amúgy Steamen teljesen ingyen beszerezhettek. Egy visual novel általában csak annyiból áll, hogy nyomkodnod kell egyetlen gombot, néha párbeszédeknél opcionálisan megadva a kívánt választ, vagy pedig azt, hogy az adott karakter éppen mit csináljon. Több interakcióra a legtöbb esetben nem igazán van lehetőség, és pont ezen próbál változtatni a Necrobarista, ahol a visual novel mellé még egy kis sétaszimulátort is hozzáadtak esszenciális keverékként. De vajon mi főtt ki ebből a furcsa mixből? Fogyasztható lett, vagy az első korty után visszaköpjük az egészet?
Halottakat látok. Kávét kérnek.
A történet középpontjában a The Terminal nevű ausztrál kávézó áll, ami több okból is különleges. Egyrészt eszméletlen finom és sokféle kávét ihat az ide betévedő látogató, másrészt – és ez egy kicsit fontosabb tényező – ezen a helyen összetalálkozik az élők és a holtak világa. A tulajdonos lány (Maddy) ezért már rutinosan köszönti az utcáról összezavarodottan beeső friss halottat, akinek elmagyarázza, hogy rendelkezésére áll még 24 óra, hogy megtalálja gyilkosait. Ha ez az idő letelik, minden léleknek kötelező továbblépnie.
Ezután megismerkedhetünk több szereplővel is, miközben egyszerre tanulunk meg többet az elengedésről, és egyúttal a minőségi kávézásról, sőt még a híres ausztrál bandita, Ned Kelly története is új megvilágításba kerül. Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy a Necrobarista akár egy korrekt játék is lehet, de sajnos nem ez a helyzet. Hosszú a lista, de kezdjük talán a karakterekkel. Egyszerűen nem voltam képes szimpatizálni senkivel sem, még a kávézó tulajdonosa, Maddy sem az a szerethető figura, hiszen olyan hangulatváltozásai vannak, hogy ember legyen a talpán, aki képes huzamosabb ideig a társaságában tartózkodni.
Keserű mellékíz
A mellékszereplők sablonosak, a klisés párbeszédeket pedig csak az a némi humor dobja fel, amit sikerült a játékba csempészni, de összességében ez édeskevés. Az igazi feketeleves azonban a játékmenet. Nem elég, hogy minden egyes mondat után gombnyomásra kell továbblépnünk (nincs auto-read), de még akkor is meg kell ezt tennünk, ha totálisan üres, fekete képernyő van előttünk. Néha megakadtam, mert azt hittem, hogy épp tölt a játék valami átvezetőt, utána meg rájöttem, hogy amúgy csak az Enter-t kellett volna lenyomnom. Emellett roppant sokat és roppant hosszú ideig tölt a Necrobarista, amit egyáltalán nem indokol a látványvilág: a környezet még csak-csak, de a karakterek kidolgozottsága olyasmi, amit egy éppen animék rajzolásával foglalkozó tanuló hozna össze az első napján. A zenéért az a Kevin Penik a felelős, akit a Florence kapcsán konkrétan BAFTA-díjra is jelöltek 2015-ben, és ugyan itt sem vall szégyent, túl sokszor vannak loopolva az egyes dalok, ami hosszabb távon már zavaróvá válik. A felbontást eleinte sehogy sem tudtam átállítani, ahogy az egér érzékenységét sem, viszont ezeket szerencsére egy nagyobb patch megoldotta. Az egér-támogatás egyébként meg pont a menükben néz ki igazán bénán, mert ide-oda lehet rángatni a képet a fix nézőpont helyett, ami nem tudom, kinek az ötlete volt, de borzalmas lett.
A sztori még menthetné valamennyire az egészet, de engem már a 2. fejezetnél totálisan elveszített. Érezhető némi Persona-hatás, de feleannyira sem érdekesek a szereplők, mint az Atlus sikerszériájának akár csak egyetlen mellékkaraktere. Lehet, csak nekem nem kenyerem az ausztrál humor és a hipszter, kávézókban filozofálgatós életérzés, szóval aki minimálisan is vevő az ilyesmire, az nézzen bele a játékba, mindenki más viszont egészen nyugodtan kihagyhatja a Necrobaristát, már csak azért is, mert ennél messze szórakoztatóbb és érdekesebb visual noveleket találni a piacon.
