2030-ban, amikor a mi állóvizeinket még mindig csak kósza Hummerek fenyegetik, a világ tengerein és óceánjain ennél lényegesen komolyabb problémával kell szembenézni. Az orosz flotta ugyanis kihajózik, és összeméri erejét az Északi Szövetséggel és a NATO-val. Az Északi Szövetség egy valós, a napjainkban formálódó katonai összefogás a Baltikumban (beleértve az Egyesült Királyságot is), afféle mini-NATO, amelynek célja, hogy a tagállamok sikerrel indulhassanak az Északi-sark lelőhelyeiért (a világ földgáz- és kőolajtartalékainak durván a negyedéről van szó) folytatott versenyfutásban. A Naval War ennek a versenyfutásnak a végjátékát mutatja be, a játszótér pedig egy 35 millió négyzetkilométeres vízfelület, a norvég partoktól egészen az Északnyugati átjáróig. A flották vezénylése kimondatlanul is a Jane’s 1999-ben kiadott Fleet Commandján alapul, bár az indigó több helyen is elcsúszott...
Nem ússzuk meg…
A mai modern tengeri hadviselést nem is olyan nehéz 20 évre előrevetíteni, a briteknél épülő Queen Elizabeth hordozóról például már F-35 Lightning II vadászgépek szállnak fel a játékban, ahogy az oroszok Kuznyecov osztályú hordozóin is ötödik generációs, lopakodó harci gépek, konkrétan a Szuhoj T-50-esek teljesítenek szolgálatot. Ez nagyjából a realitás, sőt a norvég fejlesztők azt is számításba vették, hogy az oroszoknál a Su-27, Mig-29 generációk, vagy a korban már jócskán benne lévő Tu-95 gépek leváltására valószínűleg nem lesz elegendő pénz, ezért ezekből is kaptunk egy jó adagot. (Bár az imént leöregezett Tu-95 a 16 db, 120 km-ről bevethető Kh-35 rakétával igencsak veszélyes jószág.) A radarok és robotrepülőgépek terén is nagyjából a jelenlegi állapot leképezése volt a cél. Fontos, hogy ez nem egy világméretű konfliktus, hanem sok kisebb-nagyobb összecsapás függeléke, amelyet még egy általunk megszemélyesített admirális figurán történetileg is átvezetnek. A történet lényegében két bélyeg méretű kép szöveges „beszélgetése” távirati stílusban -- merő borzalom, és úgy tűnik, hogy ezek az északi népek nem isznak eleget, vagy nem néznek elég Dr. House-t, mert a humoruk is szánalmas… A kampány egyébként mindkét oldalról körbejárja a témát, tehát 12-12 küldetésben apróbb kiigazításokkal, de oda-vissza lejátszható minden ütközet.
Admirális úr, markolja meg az egeret…
Elég egyetlen pillantás a képernyőre, és máris világos, hogy miért is hivatkozunk folyamatosan a Fleet Commandra, a tagolás ugyanis gyanúsan egyforma, azaz van egy 2D-s taktikai térkép az egységek irányításához, és alul az aktuálisan kijelölt egység azonnal megjelenik egy 3D-s ablakban is, ahol az épp kiadott parancsok következményeit, mondjuk egy rakétaindítást követhetünk élőben. A taktikai térképen az idő folyamatosan pereg, csak gyorsítani lehet a cselekményt, és az apró sziluettek -- felszíni hajók, repülőgépek és tengeralattjárók -- két kattintással mozgásba hozhatók (bal egérgomb a kijelölés, jobb egérgomb a végrehajtás); ugyanígy két kattintás, és az F-35 már fordul is rá a célpontra, vagy a cirkáló elindítja a célpont felé a rakétáit. A légi utántöltés, a területek elaknásítása, és a tengeralattjárók után kutató helikopterek szonárbójái sem maradtak ki az egyenletből, ahogy az egyéb észlelő-berendezések sem. A passzív letapogatástól az aktív radar-üzemmódokig minden egységnél egyesével ki- és bekapcsolható a fedélzeten található összes ilyen műszer. Értelemszerűen ne úgy kezdjük, hogy „on” állásba pakolgatjuk mindet, mert karácsonyfaizzóként fog világítani a teljes flottánk az ellenség radarképernyőin, ami meg éppenséggel nem a hosszú, boldog élet előjele. A nagy magasságba vezényelt korai előrejelző gépek (AWACS) radarküszöbe alatt végig, folyamatosan jönnek a „banditák”, ám az azonosítással kár fáradni, ami felénk tart, az célpont. A felszíni hajóknál egyébként két rakétatalálat végzetes, miközben a sikeres elhárítás és az észlelés távolsága fordítottan arányos, tehát támadóként érdemes a hajók légvédelmi küszöbéig merészkedni.
Tizenhárom év, előrelépés nulla…
Egy taktikai szimulációnál a szépség, és itt különösen a 3D-s ablak cselekményeire gondolok, nyilván nem perdöntő tényező, de hogy egy 1999-es játék, nevezetesen a Fleet Command lepipálja, az azért már árulkodó. A látvány gyengélkedése mellett nincs rádióforgalmazás, sőt, egy büdös emberi hang sincs az egész játékban. A komplexitás és a realizmus is csak karcolgatja a Jane’s klasszikusáét. A fegyverzet/elhárítás szimulálástól, a search and rescue egységek hiányán át a béna kitérő manőverekig elég hosszú listát fel lehetne állítani, a „miért is jobb a másik” tematikában. Ha mégis beleszerelmesednénk a Naval Warba, mert azért van vonzereje, ahogy a 10 méteres magasságon a célpont felé zúzó Grippenek kioldják a rakétákat, szóval akkor sem lesz ez a szerelem hosszú távú, ugyanis nincs küldetésszerkesztő (igen, az FC-ben volt), a multiplayer kötött 4 db pályája pedig 1vs1-ben csak arra jó, hogy egyszer megkóstoljuk.
