Történetünk a jelenben kezdődik, egy tizenkét év körüli kislány olvas a metrón, útja pedig egy könyvesboltba vezet, ahol megismerkedünk az idős tulajdonossal. A lány hamar megtalálja a bácsi régi könyvét, melybe gyerekkori emlékeit rejtette. Amint felnyitja, újra látja maga előtt legjobb barátját, és a rengeteg kalandot és veszélyt, amit átéltek.
Innentől fogva a bácsi gyerekkorában járunk, mely tele van kedves és ugyanígy kellemetlen emlékkel, megismerjük barátját, egy cserfes kislányt, aki végigkísér bennünket minden nehézségen és boldog pillanatunkon. A két jó barát sülve-főve együtt van, bepillantást nyerünk olyan csínytevéseikbe, mint például egy születésnapi torta elcsenése, vagy egy frissen egybekelt pár esküvői fotózásának szétzilálása. Természetesen a játék első része tanítja meg nekünk az alap mechanikát, karaktereink képességeit és hátterüket.
Főhőseink névvel nem rendelkeznek, de számomra ez nem is hiányzott. A gyönyörű, művészi szkeccs-szerű grafika és a magával ragadó klasszikus elemeket felelevenítő zene együttesen igazán bensőséges hangulatot teremt a karakterek és a játékos között. Még az sem okoz gondot, hogy a játékban nincs érthető beszéd, csak halandzsa, így minden fontos információt a párbeszédeknél és gondolatoknál buborékokban megjelenő piktogramok mesélnek el.
Arra jöttem rá, hogy érdemes felszínre engednünk gyermeki gondolkodásunkat. Ha gyermeki fejjel nézzük a piktogramokat, sokkal hamarabb jövünk majd rá egy-egy feladvány megoldására, mondhatni leegyszerűsödik a világ, de nem degradálódik.
Gyermeki szemeken keresztül a világ
A tortalopás után kezdődik az igazi történet, amikor bombatámadás éri a várost, és a „Gonosz Király” serege feldúlja Lengyelországot. Egyértelmű, hogy a játék a II. világháború kezdetekor a német megszállás alatt játszódik, a robothadsereg jelképezi a náci katonákat, így kapunk egy érdekes, kicsit steampunkszerű világot. Ebben rejlik a My Memory of Us egyik zsenialitása, ahogyan gyermeki szemmel próbálja megérteni és megmagyarázni, mi is történik körülöttünk. A játékban ugyanúgy él a megkülönböztetés, vannak gettók, ahová a robotok által pirosra festett embereket zárják.
Főszereplőink közül a kislányt elfogják, és kabátkáját pirosra festik, innentől fogva nem mehet be a cukrászdába, ahova régen még kettesben jártak, az emberek pedig rosszalló pillantást vetnek rá. A monokróm látványvilággal hihetetlen jól rezonál a piros szín megjelenése. Bizonyos tárgyak is viselik ezt a színt, kiemelve azok fontosságát, de helyenként pusztán szimbolikus vagy esztétikai szerepe van ennek a harsány megjelenítésnek.
A kisfiú kimenekíti barátját, és nem kezeli másként a lányt. Nem is érti, miért kéne gyűlölnie csak azért, mert piros kabátkát visel. Ez a játék elképesztően mély, és sokkal többet mond el rólunk, emberekről, mint azt elsőre gondolnánk. A fejlesztők nagyon elkapták, miként éreztessék azt, hogy milyen lehetett gyerekként átélni ezeket az eseményeket, és a gyermeki ártatlanság mekkora erővel tudja felvértezni hőseinket.
Fogd meg a kezem!
A játékmenet követi az olyan címek stílusát, mint a The Cave, vagy a legutóbb tesztelt Another sight, vagyis egyszerre több – esetünkben két – karaktert kell mozgatnunk. Viszont a fejlesztők csavartak egyet a dolgon, és a két karakter legtöbbször kézen fogva közlekedik. A megfelelő billentyűt lenyomva azt is változtatni tudjuk, ki vezessen kettejük közül – ki menjen elől –, ami egy roppant hasznos dolog, ellenben nem egyszerű megszokni, mert bele lehet zavarodni, főleg a menekülős részeknél. Bizonyos szituációkban elengedhetetlen, hogy megváltoztassuk, melyikük menjen elöl, mivel a lánnyal sprintelni, a fiúcskával pedig guggolni tudunk. Így ha a fiú megy, kézen fogva a lánykát, mindketten el tudnak rejtőzni a tereptárgyak mögött, ha viszont fordított a felállás, akkor sprintelni tudnak. A játék igyekszik kihasználni ezt a mechanikát, helyenként nagyon jól is sikerül, de lesznek részek, amiknek többször neki kell ugranunk, mert például elfelejtettük, éppen kire váltottunk át, aminek a vége pánikszerű gombnyomkodás lesz.
Szerencsére nem nőttek össze a gyerekek, a hozzárendelt gombbal elengedik egymást, így tudjuk külön mozgatni őket. A legtöbb rejtvény esetében ez fog történni. Például a lánnyal eltereljük az őr figyelmét, addig a fiú el tudja lopni a nála lévő kulcsot. A guggolás és sprint mellett tudnak mást is a gyerekek. A kislány egy csúzlival és gesztenyével tud távolabbi gombokat és szerkezeteket elérni, míg a fiú egy vérbeli zsebtolvaj.
A menekülős részeknél mindenki figyeljen oda, hogy csak a lány képes ugrani! Ilyenkor mindig ő vezessen, szinte mindig van egy szerkezet, amit a lánynak aktiválnia kell, ha pedig átértünk a fiúcskával, akkor újra tapasszuk össze a kezeket. Ezek a részek kissé idegesítőek, gyorsan kell a gombokat egymás után nyomkodni, és hajlamos a játékos belezavarodni, hogy most akkor ki merre hány méter, és bumm, már el is kaptak, vagy valamelyik karakter leesett, esetleg egy szikla tett pontot a történet végére. Míg a lopakodós és menekülős szekvenciák nem sikerültek annyira jól, addig a rejtvények nagyon ügyesen lettek összerakva, és a legtöbb esetben elég logikusak is. Ismét hangsúlyozom: fontos a gyermeki látásmód, mert néhány megoldás sokkal egyszerűbb, a felnőttek agya szokás szerint túlkomplikálja a dolgokat, pedig a megoldás gyakran az arcunkba van tolva. Ez nem azt jelenti, hogy a feladványok egyszerűek, de mindenre rá lehet jönni, mivel a játék minden információt átad nekünk, így ha nem élünk velük, az bizony a mi hibánk.
Amivel kevésbé tudtam megbékélni, az a mentési rendszer. A játék semmilyen módon nem jelöli, ha mentett, nincs sima mentési lehetőség, hanem checkpoint van, ami viszont nem tudni, mikor aktiválódik. Ez engem kifejezetten zavart, pláne amikor visszatöltött a játék, és elölről kezdhettem egy kifejezetten hosszú részt.
Meg kell mondanom, hogy jobban tetszett a játék első fele, ahol még nem voltak robotok, meg gépezetek, de ez pusztán az én szentimentalizmusom hibája. A békés, hangulatos város, meg az egész atmoszféra olyan szívet melengető. A háború viszont jött és feldúlt mindent, egyik kedvenc jelenetem a múzeumban érkezett el, ahol a robot katonák a műkincseket hordták szét, az egyikőjük egy festményt csókolgatott, a másik meg a bankban az aranyrudakat rágcsálta. Bájos humora van az egész játéknak, de éppen, mikor kezdené magát jól érezni a játékos, mindig történik valami, amitől azonnal megneszeljük a háború sötét fellegét a fejünk felett, a kirekesztettség érzését magunk körül.
A My Memory of Us legerősebb eleme mindenképpen a látvány és a zene együttesen prezentált hangulata, és persze a karakterek hihetetlen emberiessége, legyen szó negatív vagy pozitív szereplőről. Ugyan vannak technikai hibák – például beakadnak az elemek és tárgyak, vagy a karakterek, ilyenkor amúgy csak ki kell menni a helyiségből, és magától orvosolva lesz a probléma –, a töltőképernyő sokszor nem tölt be, és csak a nagy feketeséget bámuljuk, de ezeket el lehet viselni. Az átvezető videók hangulatosak, itt angolul beszél a narrátor – az idős bácsi –, akinek azonban gondot okoz a nyelvtudás, annak örömhírként szolgál, hogy van rendes magyar felirat is. Olyan utazás ez, amit mindenkinek át kell élnie, mert nincs olyan szív, amit érintetlenül hagyna.
