Mount & Blade teszt

Hogy hogyan lehetséges ez? Az ankarai székhelyű csapat belépője alaposan felkavarta a sorozattá duzzadó, ismert címek állóvizét; hőn szeretett csemetéjük egyszerre volt gyönyörű és visszataszító, forradalmi és elmaradott, lebilincselő és idegtépő. A középkori környezetben játszódó program tulajdonképpen nem más, mint egy félig piszkos, félig fénylő érme, amelynél csak rajtunk áll, hogy melyik szögből tekintünk rá. Mit is mondhatnánk még… fej vagy írás?

Szép vagy, mint a rózsaszál…?

Nos, kár keríteni, az alacsony költségvetés általában hajlamos az elmaradott látványvilágban megmutatkozni, és ez itt sincs másképp. Természetesen egy szerepjátéknál -- ahol az élmény jelentős részét a világ felfedezése, illetve a bebarangolása nyújtja, vagy legalábbis nyújtaná --, mindenképpen fájó pont, amennyiben a minket körülvevő hegyek csak mint mozgáskorlátozó tényezők, és nem mint tiszteletet parancsoló sziklamonstrumok vannak jelen. Ám ez, és az ehhez hasonló (a kissé kopottas kinézetből adódó), szembántó szépséghibák megbocsáthatók, főleg, ha a gépigény is igazodik a nyújtott vizualitás minőségéhez. Azonban ne felejtsük el, hogy a gyengén muzsikáló grafikusmotorból nem lehet bűnbakot csinálni, itt bizony a fejlesztők is ludasak a színvonal alatti látvány kérdésében. Nyugodt szívvel mondhatjuk ezt, hiszen nem feltétlenül a magas felbontású textúrák és a kimondhatatlanul magas poligonszámok tesznek egy játékot magával ragadóvá; bizony a fantázia, a lelkesedés, és a szorgalom is csodákat tehet. Jelen esetben sajnos csak tehetett volna, ugyanis a felvonultatott helyszínek, a városok és a csataterek mind-mind egyaránt kicsik, illetve egyhangúak, olyannyira, hogy még a rajzfilmfigurák is elmondhatnák magukról, hogy egy kezükön meg tudják számolni, hány különféle falvat láttak a Mount & Blade világában, Calradiában átélt kalandjaik során.

A zenei világ, ha a hangulatát nem is, de a régmúlt szerepjátékok kivitelezését mindenképpen idézi; a velünk társalgásba elegyedő földesurak mondandója szigorúan bizalmas, méghozzá oly mértékben, hogy csakis írásos formában hajlandók közölni velünk korántsem izgalmas gondolataikat; a szájukat még súlyos megvesztegetések árán sem méltóztatják kinyitni. Természetesen azok, akik az epikus csatazajok reményében döntenek a program beszerzése mellett, ugyancsak át fognak élni néhány megrázóbb percet, amikor is először hallják meg a hős katonák igencsak felemásra sikerült kiáltásait és hörgéseit -- amivel sajnálatos módon ki is merül a héroszi repertoár --, de hát valljuk be: nem is ezért buzdítanánk bárkit is a középkori hadviselés ez irányú kipróbálására.

Lovagregény

Ha már Calradia szóba jött, érdemes tudni, hogy ebben a képzeletbeli, középkori környezettel felruházott világban kellene az igencsak hátrányos helyzetből induló hősünknek megmutatnia, hogy bizony egy egyszerű vándorból is válhat Csák Mátét megszégyenítő kiskirály. No, természetesen a kötelező karaktergenerálás által megteremtett szereplőinknek nem feltétlenül kell ezt az utat bejárniuk; a választás, hogy erélyes lovagok, hitvány zsiványok, vagy netán pénzsóvár kereskedők váljanak-e terelgetett hőseinkből -- avagy antihőseinkből --, csakis a mi kezünkben nyugszik. Emellett szabad kezet kapunk abban is, hogy amennyiben a földesúri lét, illetve az országok közti hosszas háborúk felé húz inkább a szívünk, megszabjuk, hogy mely birodalom sorsában kívánunk osztozni. A döntés, hogy az északi, viking berzerkerek módjára küzdő Nord Királyság, a mongol hordákat idéző Khergit Kánság, a Kelet-Európára hajazó Vaegir Királyság, vagy netán a keresztény harcmodort egymás közt felosztó swadiai, illetve rhodok uradalmak zászlaja alá állunk-e be, teljes mértékben ránk van bízva.

Ezen célkitűzések eléréséhez pedig szerencsére nem szükséges egy szál magunk útnak indulnunk. Kalandozásaink során a nehézkesen összetoborzott seregünk, valamint felfogadott társaink is velünk tarthatnak, akik, akárcsak a katonáink, hozzánk hasonlatosan minden megvívott csatát követően értékes tapasztalatokat szereznek, amelyek hosszútávon költséges, ugyanakkor létfontosságú előnyt biztosíthatnak számunkra. Természetesen egy magánhadsereg fenntartása igencsak drága mulatság, és amellett, hogy jó hadvezérhez hűen rendszeresen fizetnünk kell az olykor igencsak elszörnyülködtető méreteket öltő zsoldot, még a túlélést biztosító ellátmány terhe is teljes mértékben ránk nehezedik, amely gyakorta tud látszólag áthatolhatatlan akadályt képezni felemelkedésünk fáradságos útján.

Ám hiába a településmenedzselés, a fogolytartás, az összetettnek mondható fejlődési rendszer és a rengeteg további tartalom, ha nincsen olyan szemünk előtt lebegő cél, amely arra sarkallna bennünket, hogy a sorozatos vereséggel záruló ütközetek, valamint a súlyos anyagi csapások után újra talpra álljunk (ahogy a rendíthetetlen lovagokhoz illik), és emelt fővel induljunk neki újból a kimerítő feladatnak. Merthogy a valódi probléma az, hogy nincs ilyen feladat. Kalandozásunk hajnalán a játék semmiféle instrukciót vagy támpontot nem ad ahhoz, hogy vajon merre és hogyan is lenne érdemes belefogni a felemelkedésünkért vívott hadjáratunkba, de még amennyiben sikeresen át is vergődünk a kicsit sem felhasználóbarát kezdeti órákon, továbbra sem érezhetjük azt a megnyugtató bizonyosságot, hogy nem cél nélkül bolyongunk a vadvilágban. Természetesen küldetések itt is akadnak, de mivel mind a számukkal, mind a változatosságukkal komoly problémák vannak, egyből a nagyobb távlati célok felé kezdünk tekintgetni, már ha akad egyáltalán ilyen a tarsolyunkban. Nos, kétségbeesni azért nem kell, hiszen idővel rájöhetünk, hogy alapvetően két végkimenetelnek nevezhető eseménylánccal is felverekedhetjük magunkat a csúcsot jelentő tábornokságig, ám a mindössze hadjáratok vezetésére jogosult rang igencsak méltánytalan jutalomnak tűnhet a jóval több mint húsz órára rúgó energiabefektetésért cserébe. Ilyenkor pedig akaratlanul is felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon valóban megérte Calradia kietlen vidékén oly sokáig vándorolni…?

Rohamra!

Kétség sem férhet hozzá, hogy az egyedüli hajtóerő, amelynek hála belementünk abba, hogy kirabolt parasztokat pátyolgassunk, hogy unott kattintásokkal érdektelen hűségesküket tegyünk, vagy hogy éppen tíz-húsz percen keresztül hősünk nem éppenséggel változatos lovaglási technikáját bámuljuk, csakis a remény volt. A közelgő csata reménye, ahol végre betűmentesen fejezhetjük ki mélyreható érzelmeinket a velünk szemben álló hadurakkal szemben, és ahol megmutathatjuk, hogy nincs az a díszes páncélzatba bújtatott kékvérű lovag, amelyik túl finnyás ahhoz, hogy fűbe harapjon. Legyen szó lándzsáról, pallosról vagy akár csatabárdról, nehéz olyan fegyvert találni, amelyikkel aztán harci mámortól mentesen vágódnánk bele az ellenséges hadvonalba, és olyan ütközetet, ahol nem élvezet lovasaink élén elsöprő rohamot indítani. 

Habozás nélkül állítható, hogy a Mount & Blade legnagyobb erőssége az egyszerű alapokra helyezett, ugyanakkor mégis nagyon részletesen kidolgozott harcrendszer, amelynél a sebesség, a fegyverek típusa, súlya, és hossza nem csupán érdekes adatok, hanem valódi, meghatározó tényezők, ugyanis -- hogy csak egyet említsünk -- míg a kopják lassú, gyalogszerrel szinte használhatatlan eszköznek minősülnek, addig lóháton minden komolyabb nekilendülés végzetes lehet a kiszemelt célpontok számára. Természetesen itt is megtehetjük, hogy a ránk váró ütközeteket beavatkozás nélkül, automatikusan játsszuk le, de a nagyobb veszteségek (na meg a legélvezetesebb percek) tudatában vélhetőleg senki nem fog élni a felkínált lehetőséggel.

Sajnos semmi sem tökéletes, és ez a kijelentés úgy általában véve halmozottan igaz a TaleWorlds Entertainment első játékára, így hát a program gerincét adó csatározás is rendelkezik szemöldökráncoló, vagy olykor dühítő elemekkel. Példának okán az egyensúly csak papíron létezik, hiszen nincs az a gyalogsereg, amelyik túlélne egy masszívabb lovasrohamot, emellett pedig a mesterséges intelligencia is egészen gyötrelmes. A gép által vezérelt egységek némi tapasztalattal könnyedén kijátszhatók és nem kevésbé nehezen kiismerhetők, ami ugyan önmagában véve még nem a világ vége, de az már valóban elszomorító, hogy mindeközben úgy közlekednek, mint a másnaposságot tömény itallal kúráló önjelölt filozófusok. Az még hagyján, hogy bele lehet futni olyan lovasokba, akik körbe-körbe keringőznek a karakterünk körül, és képtelenek rájönni, hogy a kardot nem azért adták a kezükbe, hogy az alattuk ügető lovon sövénynyírást végezzenek, de még a lovagi tornákon falnak futó -- aztán csak megilletődötten ácsorgó -- hős vitézek sem számítanak igazán unikumnak. És akkor még a kicsi a rakásra hajazó ostrom szóba se került…

Százéves háború

A Mount & Blade, bár megmutatta, hogy mire van szüksége a jövő szerepjátékainak, azonban ő maga megmaradt a forradalmárságnál, és képtelen volt eljutni az uralkodó szerepig. Egyszerű játékosi szemmel igencsak feledhető alkotásként mutatkozott be a nem túl felhasználóbarát elemeivel, a céltalan hadjáratával és a többszemélyes játékmód hiányával lavírozó 2008-as újszülött, azonban a TaleWorlds Entertainment bebizonyította -- még ha két év késéssel is --, hogy nem csak egy ihletadó, élettelen váz létrehozására képesek, hanem egy tartalmas, tömegeket lebilincselő program létrehozására is.

Mindazonáltal jelen állapotában Calradia világára igencsak nehéz nem elfogultan tekinteni. Ott lebeg előttünk a választás, hogy az újító, remek ötletek, avagy a rengeteg hiba, illetve hiányosság felé fordítsuk-e inkább a tekintetünket, és rá kell jönnünk, hogy nincs mese: minden csakis azon múlik, hogy ezen a félig piszkos, félig fénylő érmén melyik oldal az, amelyik a szemünket legfőképp rabul ejti.

Azonban egy dolog biztos: Harvey Dent jól mulatna vele.