Gyűrűk Ura? Ugyan már! Warhammer! Bár Warhammer-témában nem született eleddig J. R. R. Tolkien vagy Peter Jackson klasszikusaihoz hasonló remekmű, de 1986-ban a Games Workshop egy olyan kegyetlen és brutális fantáziavilágot alkotott meg részint a Gyűrűk Urából, részint az egyetemes történelemből kiindulva (16-17. század, Német-római Császárság), amely a hozzám hasonló sötét lelkűek számára tejjel-mézzel folyó Kánaán. Akarom mondani: vérrel és skavenbéllel folyó Mordheim.
A Warhammer-univerzum számtalan táblás és digitális játék után 1999-ben egy újfajta megközelítésű taktikai társasjátékkal bővült a fenti címmel, ami a szöszmötölős, monumentális összecsapások helyett a kisebb volumenű, maroknyi csapatalapú akciózásra helyezte a hangsúlyt. A montréali fiatal rajongókból verbuválódott Rouge Factor szakítva a fősodor trendjeivel (a Total War: Warhammer is birodalomépítős RTS lesz) a Mordheim merészen hű körökre osztott stratégiai játékba ültetett adaptációjával kedveskedik a keményvonalas fanatikusoknak. (Szó szerint: a programot a rajongókra odafigyelő fejlesztők a tavalyi steames Early Access megjelenés óta a játékosok visszajelzései alapján javítgatják).
EGY MARÉKNYI WYRDSTONE-ÉRT
A Mordheim: City of the Damned története soványka, de épp elég hangulati körítésnek a komplex TBS-játékmenethez. A Birodalom Mordheim nevű városában, 500 évvel a Warhammer jelene előtt, birodalmi idő szerint 1999-ben eljön az Y2K: egy meteor bombázza szét a metropoliszt. Azonban a Birodalom nem ijed meg, hanem Sigmar (az istencsászár) visszatérésének jeleként ünnepli a meteoritot, illetve az abból származó értékes Wyrdstone nevű, amúgy valójából démoni kőzetet. Más-más célból, de a birodalmi katonák, a patkányemberek (skavenek), a Sigmar nővérei nevű női lovagrend és persze a Káosz nekromantái mind megrohamozzák a romhalmazzá változott, veszélyes várost az értékes földönkívüli kődarabokért.
Mint a legtöbb Warhammer-termékben, itt sem a sztori, hanem a megkapóan erőszakos világ a lényeg, ez biztosít terepet ahhoz, hogy az utolsó hajszálukig felfegyverzett szerencsevadászok elvágják egymás torkát. A négy frakció játékstílusában nem különbözik, de azért vannak érezhető eltérések. Az emberi zsoldosokat a klasszikus stratégiai játékok kedvelői, míg a skaveneket az osonós-lopakodós veteránok fogják preferálni, a Sigmar-csajok és a Káosz urai pedig a mágiahasználóknak kedveznek. Illetve bizonyos térképeken böszme nagy démonokkal találjuk szemben magunkat, akik vallástól, fajtól és nemtől függetlenül mindenkit megsimogatnak pokoli karmaikkal.
HALÁLSORON
A játék aromáját a már-már őrjítően komplex csapatmenedzselési és csapatfejlesztési rendszer adja. Ahogy a terepasztalon, úgy itt is kipingálhatjuk katonáinkat, nevet, életrajzot adhatunk nekik, és persze meghatározhatjuk, miféle fegyvert és páncélt viseljenek, milyen képességeket tegyenek magukévá, illetve mely gyilkoló eszközre specializálódjanak. Ráadásul van egy remek veteran systemre keresztelt funkció, amelyben például a Diablo III-ban is látott paragonrendszerhez hasonlóan a csapatoktól függetlenül kapunk általános bónuszokat, mindezt a teljesített célokért cserébe. Így, ha például birodalmi gárdistákkal sikereket értünk el, a megszerzett privilégiumokkal már skavencsapatunk is ütőképesebb lesz.
Ez a sokféleség a fanatikusoknak hatalmas élmény, de egy kezdő játékos a sok szöveg és statisztika láttán önnön kezével nyúzza le a bőrt magáról, miután rommá verték a gondosan összerakott csapatát, csak mert nem olvasott és számolt pontosan. Itt nem csiklandoznak minket felhasználóbarát egyszerűsítésekkel: kőkeményen statisztikákat fogunk elemezni, és (horribile dictu!) még akár jegyzetelnünk is kell. Persze a Rogue Factor bevallottan edzett szerepjátékosok számára készítette a játékot, így a Heroes-sorozaton, a Fallout 1-2-n vagy éppen a Baldur’s Gate-eken szocializálódottak nem lesznek meglepve, hogy ötszáz plusz egyszer kell újrakezdeni a játékot egy működőképes csapat összeállításához (nekem tízedik próbálkozásra sikerült egy huzamban három küldetést sikerrel teljesíteni).
Ám a Mordheim még egy jó csoportkonfigurációval is igazságtalanul nehéz lehet, és nem csak a dobókocka alapú harcrendszer miatt. Miután összeállt a maximum 8-10 fős banda, átnyargalhatunk egy kampánytérképre, ahol különféle Wyrdstone-összetételű városrészeket választhatunk portyázásaink helyszínéül. Mivel azonban a Mordheim napokra osztott, és egy nap csak egy küldetést teljesíthetünk, szívni fogunk, mint a torkos skaven. Mert paradox módon a haladáshoz minél több eredményes csata kellene, ami kezdőként akkor is vér és veríték, ha csukott szemmel végigvittük a klasszikus Heroesokat.
Na persze, nem a mesterséges intelligencia zsenialitásától olyan kemény a Mordheim. Gépi ellenfelünk sokszor kifejezetten buta (frontálisan támad minden egységével, míg mi vígan kiraboljuk üres bázisát), viszont nagyon erős. Sokszor nálunknál jóval edzettebb riválisokkal kerülünk össze, holott frissiben kezdtük a játékot. Így gyakran csapnak le minket, ami ebben a programban végzetes, hiszen bakáink permanens sérüléseket szerezhetnek (egyik hősömnek például levágták a karját, így fél kézzel, fél sebzéssel kellett volna tovább harcolnia), de a lecsapott katonáink felgyógyulására is várni kell 2-3 napot. Ami nagy kiesés, mivel, ha nem teljesítjük a fő célt (gyűjts össze 100 kiló Wyrdstone-t) 10 nap alatt, további szankciókkal sújtják amúgy is agyonkorbácsolt bandánkat. A szentségelés, a billentyűzet püfölése vagy a monitorba bokszolás a „Mordheim-élményhez” tartoznak. És ezek még csak a „normál” besorolású városrészek. Mit gondoltok, mi lehet a „Brutal” vagy a „Deadly” nehézségi szinttel felcímkézett pályákon?
FÁJDALOM. SZENVEDÉS. EZ A JÓ!
Fentebb kicsit rossz zsarut játszottam, pedig amúgy a Mordheim: City of the Damned távolról sem rossz játék. Elképesztő részletességével megvesz kilóra még akkor is, ha maguk a küldetések lehetnének változatosabbak. A pályákon – akár kampány módban, akár a kicsit még üres és akadozó többjátékos módot is magában foglaló skirmish keretében – nagy élmény egymásnak ereszteni a bandákat, pontosan megtervezni a kezdő formációt. Ha a kissé szokatlan perspektívát és túlbonyolított irányítást megszokjuk, könnyen függővé válhatunk. Mert kiismerve a mechanizmust nagy élmény az ellen morálját megtörni és nyerni ennyi szenvedés után. A Mordheim: City of the Damned tehát egy manapság ritka műfaj felfrissítője, így a körökre osztott harcrendszerű játékok kedvelőinek és Warhammer-rajongóknak kötelező vétel.
