Ha akad olyan 2D-s soulslike élmény, amely a csúcsra járatta ezt a műfajt, akkor az egyértelműen a Blasphemous. Ez az a játék, amely még azoknak az érdeklődését is felkeltette, akik egyébként messziről elkerülik mind a FromSoftware játékait, mind a belőlük ihletet nyerő mellékágakat. A Blasphemous fejlesztését a bejelentéstől fogva figyelemmel követtem, hiszen az a The Game Kitchen állt mögötte, akik a The Last Door képében elhozták az utóbbi idők egyik legjobb pixeles point & click kalandjátékát (mely rengeteget merített Lovecraft műveiből). Viszont nagyon meglepett, hogy ezek után nem kalandjátékos fronton haladtak tovább, hanem a kíméletlen 2D-s platformerek felé vették az irányt – a Blasphemous sikere azonban őket igazolta. Most pedig megérkezett a Moonscars, amely már első ránézésre sem tagadhatná, hogy a spanyolok soulslike-gyöngyszeme adta a fő inspirációt. A kérdés csak az, hogy a Moonscars meg tud-e állni a saját lábán?
Lajos nyomában
A történet itt is kellőképp zavaros és csak idővel áll össze. A főszereplő ezúttal egy legendás harcos, méghozzá Grey Irma. Kifejezetten örültem neki, hogy ezúttal egy női karaktert kapunk, akivel egyébként a Szobrászt (Sculptor) kell megtalálni, hogy Irma megfejthesse létezésének okát, illetve hogy mi dolga van még ebben a különös világban – azon kívül, hogy meg kell küzdenie majdnem mindenkivel, aki az útjába kerül. Ezek között pedig igazán emlékezetes bossok is akadnak, például Lajos, a fényes páncélba öltözött melák, akit szintén le kell csapni. Ó, és persze akad egy cuki macsek is, mert miért ne? A Moonscars világa kifejezetten érdekes: itt a hús és az agyag (!) keveredik. Ebből kelnek életre a harcosok, az ellenfelek és a segítők is. Utóbbit néha szó szerint kell érteni, ugyanis bizonyos helyeken (később varázslat által már bárhol) életre kelthetsz agyagszobrokat, akik besegítenek a harcban. Igen, ez hasonló, mint az Elden Ringben beidézni valakit. Túl sokszor nem használtam, de néha jól jött, ugyanis társaink szépen elvonják az ellenfelek figyelmét.
Az irányítást, a harcot, a speciális mozdulatokat, és lényegében minden mást szépen fokozatosan tanulhatsz meg, ahogy haladsz előre. Rengeteg mágiát vásárolhatsz emberi csontokért cserébe, és igazából semmire sem vagy rákényszerítve, akár ezek nélkül is boldogan hadakozhatsz – mondjuk, egy mérgezésre betárazott bűbáj erősen büntet. A dash és a blokkolás már a kaland legelején igen jó barátoddá válik. Az ellenfelek viselkedésén néha nagyon jókat derültem (szeretnek a mélybe zuhanni, illetve saját magukat is előszeretettel nyársalják fel), de ha többen jönnek rád és bekerítenek, akkor nem egyszerű kivágni magad. A kivágás pedig itt szó szerint értendő, hiszen hatalmas kardoddal úgy szelhetsz darabokra bárkit, hogy azt Kratos is megirigyelné – kapkodni nem szabad, hiszen az itt is egyenlő a halállal. A táposabb ellenfelekkel szemben sem érdemes arcoskodni, csak ha már kellőképp fel vagy fejlődve. Ami tetszett, hogy hősnőnk sokkal erősebbé nem válik a történetben, leszámítva néhány permanens sebzésnövelő cuccot, de ezek nagyon el lettek rejtve.
Saját magad ellensége
Útközben találhatsz mágikus tükröket, amiknél nemcsak egy központi helyre (Workshop) térhetsz vissza, hanem fejlesztheted Irmát is: új képességeket oldhatsz ki (a boszorkányság itt a tudás egyik alapforrása), amuletteket, spéci támadásokat szerelhetsz fel, és a gyorsutazásra is ezek szolgálnak. A nehezítés az egészben, hogy az új tükrök meglátogatása után a Workshopból visszatérve megjelenik a saját klónod, akit le kell verned. Jutalmul választhatsz speciális támadást, de a következő találkozásnál ezt elveszik, majd újra húzhatsz – a speckókat a tükröknél nyersanyag fejében újra kiválthatod. Addig a pontig, amíg nem harapsz fűbe, tapasztalati pontokat kapsz, majd ezek 5 ideiglenes támogatásban csúcsosodnak ki. Óvatosan játszva, megtartva a bónuszokat, merőben megkönnyítheted az életed. Rendkívül baráti szisztémát eszeltek ki az életerő visszatöltésére is, ami kvázi bármikor, az ichor névre hallgató "manából" pótolható. Az ellenséget csépelve gyorsan visszaépíthető, ha két harc között szusszansz néhány másodpercet.
A pixelart látványvilág ezúttal is remekül működik: mind a hátterek, mind az ellenfelek dizájnja nagyszerűen sikerült, és az egész játék igyekszik a dark-fantasy leges-legdarkosabb oldalát megfogni. Folyamatosan éjszaka van, valamint amerre csak Irma jár, horrorisztikus és nyomasztó atmoszféra járja át az ősi romokat. A zenék pedig erre képesek még rátenni egy-két lapáttal. Az irányítás nagyon kényelmes, de a PC-s verzió mellé én mindenképp javaslok egy kontrollert, már csak a gyors blokkolások és visszatámadások végett is. Technikai szempontból tehát a Moonscars abszolút rendben van. A lore és a szereplők érdekesek, a főellenfél-harcok pedig felettébb hangulatosra sikeredtek. Ha valamibe nagyon muszáj, akkor egyedül a térképbe tudnék belekötni, ami kifejezetten fapados lett, de ez legyen a legkevesebb gond. Ez egy jó játék, és ha a Blasphemous előtt érkezik, akkor most Irma lenne a hivatkozási alap.
