A ritmusos metalzene és a már-már arcade-es eleganciával bíró FPS mechanikák találkozásánál támad a korábban már nálunk is kipróbált Metal: Hellsinger, ami a nevéhez méltó módon képvisel egy zenei zsánert, és fokozott érzelmekkel énekel a belső nézetes lövöldék rajongóinak. Ha metal albumborítók videójátékos feldolgozásáról akarunk értekezni, akkor a Brütal Legend környékén kéne kezdenünk, de a sorba a Hellsinger is gyorsan beilleszkedik a maga alvilág-fantáziájával. Valami miatt úgy rémlett, hogy a Helszinzső’ sem más, mint egy démoni úr, de nem is tévedhettem volna nagyobbat – az Outsiders játékában a pokoli dominákon van a rivaldafény, így mind néma hősünk, mind az alvilág vezetője a gyengébbik nem képviseletében szecskázza egymást. A sztoriban bosszúhadjáratot indítunk a démoni seregek ellen, de az apró fordulatok és a metalosan suta történet csak apropó arra, amit úgy neveznek: ritmikus FPS.
A Hellsinger túllép a korábbi próbálkozásokon, és a BPM-hez képest egy kicsit szabadabb teret enged a hentelésnek. Azaz támadhatunk és mozoghatunk bármikor, de ha ezt ritmusra tesszük, akkor a sebzésünk egy (vagy két) nagyságrendet ugrik felfelé, ha pedig kombóban maradunk, akkor a dühünkből fakadóan a szörnyirtás folyamata is effektívebb lesz. A fegyverjáték, a dash, a támadások mintái erre építenek, meg persze arra, hogy akár egy kivégző mozdulattal (amiért amúgy HP jár) is kombóban tudj maradni. És ami a legkúlabb az egészben: a zene minden kombó-szintre fejlődik egyet. Először minimál alapokon pöcög valami vészjósló, már-már ambient muzsika, aztán jönnek a dobok, a gitárok, és addig épül az egész, amíg az OST-ben hallható, szupersztárokkal felvett nóták is teljes formájukban felzendülnek. A kombó kimaxolásánál végül az ismert zenekarokból idepottyant frontemberek koronázzák meg énekükkel a dalokat. Persze a ritmusra lüktet a célkereszt, a díszletek között található tűzcsóvák és dinamikus pályaelemek szintén klikkre villognak, szóval könnyű képben és hangban maradni – megfelelő kalibrálási procedúra után, természetesen.
A Two Feathers muzsikus duója alaposan kitett magáért. A Metal: Hellsinger zenei felhozatala szerintem Mick Gordon hype-olt munkáit felülmúlja, és hát olyan bandák művészei kerültek a mikrofon közelébe, mint az Arch Enemy, a Trivium, a Soilwork, a Dark Tranquility, a Lamb of God vagy a System of a Down. Persze ízlés kérdése, hogy metalban mi számít jónak – a Hellsinger követi az agyonkompresszált, modern, melodic death/pokolcore-közeli hangzást, amiben a fenti énekesek is jól érzik magukat. Részemről egy kicsit lehetett volna variálni a középtempós ütemen (az élmény mentén kábé egyen-takkot ad a metronóm), illetve a stíluson (van a metalnak is ezerféle árnyalata). De majd a (lélektani) folytatásokban például jöhet egy Tobias Sammet, aki angyalszárnyakon fog drow-elfeket lenyilazni, vagy beköszönhetne a legutóbbi lemezével újra csúcsra jutott Mustaine papa, aki meg közel-keleti hadszíntéren játszhat lövöldözőset. Az ötlet adott, innentől a formula ágazhat ezerfelé.
A Metal: Hellsinger sokféleképp jó, és ezt megfejeli az egyáltalán nem kezdőknek való, arcade-es kihívással, vagy a torment-feladatokkal, amelyekkel a loadout turbózható perkek mentén (már ha sikerül ezeket teljesíteni). A program látványa is okés. Indie szintről indulva egészen közel jutunk a Doom-féle szuperprodukciókhoz, és a játék Steam Decken is játszható, még ha felbontás/minőség tekintetében kompromisszumokat is kell kötni a 60 fps végett. Márpedig azon az igazi, köztes megoldásként a Deck szinkronizált 40 fps értéke lehet még játszható középút. De a pokol útjai rögös kénkövekkel vannak kikövezve, így a Hellsinger sem tud botlások nélkül a mélybe érni. A játék bizonyos részeit lehetett volna még tovább polírozni – biztos vagyok benne, hogy egyes fegyvereket és ellenfeleket finomhangolnak még, és az arénákban is vannak olyan sarkok, amelyeken könnyű akaratlanul felakadni. A játék hossza az árához képest talán elfogadható, de megértem azokat, akik szerint a lemez oldalai gyorsan lepörögnek.
De végre valami friss! A Metal: Hellsinger nem véletlenül zsebeli be a játékosok és a sajtó dicséreteit – én egy kicsit óvatosabb vagyok, még a zenei műfaj kedvelőjeként is. A játék alapötletéből duzzadó potenciál ki lett aknázva, de van tér a fejlődésre ív, kiméret, változatosság és hossz szempontjából is. Meg persze azok is nehezen fognak rezonálni vele, akik a „sátán sátán hátán” vizuáltól, meg a precizitást és ritmusérzéket igénylő játékmenettől is kiakadnak. Tény: a Metal: Hellsinger nem az esti könnyed kikapcsolódást jelentő program lesz. De ha megadod neki azt a figyelmet és erőfeszítést, amit kér, akkor eufórikus flowba rendezi agysejtjeidet.
