Metal Gear Rising: Revengeance PC teszt

Szeretjük a japókat. Miért szeretjük őket? Mert például senki nem tud olyan őrült hack 'n' slasht csinálni, mint ők. Tudjátok, lányos arcú fiúk bazi nagy karddal, teátrális mozdulatokkal aprítanak fel hülyén kinéző szörnyeket. Tök mindegy, mi a címe, Ninja Gaiden, Devil May Cry, zabáljuk őket. Ha pedig valakinek az lett volna eddig a szívfájdalma, hogy a Metal Gear univerzum pofozni való negatív figuráit nem lehetett látványosan miszlikbe aprítani, megnyugodhat: most már ezt is kipipálhatjuk a bakancslistán.

AHOL A „VÁGJUNK BELE!” SZÓ SZERINT ÉRTENDŐ

A hivatalos kánonba tartozó, bár oldalágnak számító MGR: Revengeance ráadásul egyből belecsap a lecsóba. A széria sok vitát kavart figurája (lásd a szövegdobozt), Raiden kacsint rád, kiválasztod a profilt, ráböksz a „New Game” pontra, és még a tutorial is opcionális, ha akarod, egyből belevághatsz a zúzásba. Az első videó elindulásakor persze az emberfia megijed, hogy következik egy Kodzsima-féle félórás mozimatiné, de nem, a készítők hamar túlesnek az alapszitu felvázolásán: ezüsthajú barátunk egy privát katonai szervezet képviselőjeként épp helyreállította a demokráciát egy afrikai országban – persze ez a felállás nem mindenkinek tetszik. Öt perc, és egy nagydarab fickó máris elvágtat a hátára dobott elnökkel, te pedig ott állsz néhány kiborg gyűrűjében, felsírnak a gitárok, szikrát vet a beton, és megindul az őrület. Szó szerint. Belevágsz az ellenfeledbe, majd megint, és újra és újra. A játék kéjes elégedettséggel húzza a strigulákat, te pedig azon veszed észre magad, hogy nem ellenfeleiddel, önmagaddal versenyzel: az előző robotot 228 darabra vágtad, hátha most összejön a 250. Vagy a 300. This is madness!

És nincs megállás. Felszeletelsz mindenkit, befordulsz a sarkon – és elég toppan egy Metal Gear! Igen, tíz perc sem telt el, és máris a széria ikonikus önjáró fegyverével kell farkasszemet nézned, amelyek elpusztítása volt mindenkor a pont az i-re, a hab a tortán, a nagy finálé. Itt? Az első komolyabb probléma, amit le kell gyűrnöd. Nyilvánvaló kikacsintás ez a játékosok felé: Kodzsima-szan azt üzente, durva lett a regimentje – ha egy „emdzsí” a belépőszint, mi lesz itt később? De nincs idő ezen agyalni, a két háztömbnyi dög neked ront, a nyakadba ugrik és plazmasugárral okád szembe. Te pedig ugrasz, repülsz, kitérsz, hárítasz, és megpróbálod becserkészni a lábát. Aztán a másikat. És ha mindkettőt ezer darabra vágtad, elkapod a szörny húszméteres  plazmavágóját, megemeled a többtonnás dögöt, a földhöz csapod, és őrületes gitárriffre, lassított mozdulattal széthasítod. És elélvezel. De tényleg. Ennyire macsó, tökös dolgot még nem tettél az életben, nem is álmodtál róla. Most? Csak egy átlagos nap Raiden életében... És nincs megállás! Egy mecha soha nem adja fel, két perc múlva már egy pár négyzetméteres tetőn balettozol, karddal hárítod a robbanótölteteket, hogy öt perc elteltével egy Big Ben nagyságú torony függőleges falán rohanj le, majd felfuss a feléd száguldó rakétákon, és orrától a farkáig kettévágva végleg véget vess a módosított MG Ray gépéletének – hogy aztán szembenézz saját végzeteddel. Mert a hősök sem halhatatlanok. Csak majdnem...

TURBÓKIBORG, ÚJRATÖLTVE

Igen, az első fejezet végén Raiden barátunkat, aki épp most nyerte meg a gőzmozdonydobáló bajnokság területi selejtezőjét, kis híján kinyírja egy Jetstream Sam nevű szomorú szamuráj. Szerencsére, sőt, szerencsénkre csapatának kiváló orvosa, a jó Doktor (tényleg ez a neve, és német)  kipofozza – a testét borító exoskeleton még durvább, kardja még brutálisabb lesz, a kivágott bal szemét borító szemkötés pedig 200 megapixeles. És most röhöghetsz nyugodtan, nem sérted meg vele az alkotókat, mert a szándék érezhetően ez volt: hála istennek a játék egy pillanatra sem veszi magát komolyan, te pedig csodálkozva veszed észre, hogy az őrült japóknak tényleg van humora. Oké, persze, a sztori nem annyira vicces, a jó öreg moralitásvonalon haladunk, jó és gonosz, jin és jang, terroristák és már megint Amerika, sőt egészen hátborzongató és brutális mélységekbe süllyedünk le már a harmadik felvonásban, ahol Raidennek saját múltjával is szembe kell néznie – de minden, amit két ilyen komolykodós mozi között van, az maga az elborult mennyország, a kibernetikus Olimposz, amelyben úgy jutsz hozzá az éltető ambróziához, hogy kitéped ellenfeleid neonkék gerincét, és szétmorzsolod acélkesztyűbe bújtatott ujjaid között. Persze csak azután, hogy sebészi pontossággal leválasztottad az áldozat bal karját, mert Doki azt gyűjti. És mindezt lehetőleg még az előtt, hogy a holttest (legalábbis a legnagyobb egyben maradt darabja) a földre esne. Csak nyugodtan!

Az MGR készítőit valóban dicséret illeti az önmegtartóztatásért. Az átvezető animációk tényleg csak a történet megértéséhez fontos alapvetéseket vázolják fel, bőségesen meglocsolva humorral, mi több, öniróniával, aztán elengedik a pórázt, hogy azt csinálj, ami jól esik. Amennyiben háttérinfóra van szükséged, egy külön képernyőn körbetelefonálhatod a team tagjait, hogy megtudd az előző akciók utóéletét, és a jelenlegi szitu mélyére áss, sőt, láss csodát: itt még menteni is tudsz, a hagyományos checkpoint-rendszer automatikus pontjain túl! Ha kicsit palléroznád tudásod, ugyanitt bármikor elindíthatod a VR-küldetéseket, hogy szimulált környezetben gyakorold be a kombókat és az akrobatikus mozdulatokat, vagy épp felszerelésed új játékszereit. Ez sem lesz újdonság persze a széria ismerői számára, játék ez a játékban, hiszen bár ezen (a konzolos alapverzióhoz amúgy fizetős DLC-ként megvásárolható) missziókat tetszésed szerinti tempóban teljesítheted, azért fut a stopper, és a végén csak ott motoszkál majd a fejedben a hangya, hogy meg tudnád te ezt gyorsabban is csinálni – meg még gyorsabban. És észre sem veszed, máris begyakoroltad, hogyan vidd be a leggyilkosabb vágást a pillanat tört része alatt... De mondom, ez is csak egy opció, akárcsak Raiden fejlesztése. Mert persze ezt is lehet, szintén külön menüben, és erre sem kényszerít rá a játék, csak néha kapsz egy értesítést a lehetőségről, ami tudom, hogy szokatlan megoldás (mert a nagy zúzásban akár meg is feledkezhetsz róla), és nem is annyira kidolgozott, mint a hasonszőrű címekben (nincs fejlődési fa, bónuszokat, speciális mozdulatokat, szebb / jobb páncélokat tudsz megvásárolni a kaszabolás során összegyűjtött „valutából”), de a célnak megfelel, és úgysem ezen van a hangsúly.

KEZES NINDZSA, CSINOS NINDZSA

Hiszen ez valóban csak a háttér, a váz, a hangsúly teljes mértékben az akción van. A Platinum Games (melynek munkáját persze a sorozat atyaistene, Kodzsima Hideo felügyelte) azonban nemcsak a kánonban nem lett hűtlen a Metal Gear univerzumhoz (hozzáteszem, a játékot azok is élvezni fogják, akik nem ismerik az elhangzó neveket, felbukkanó karaktereket, ezek a bennfentesek számára jelentenek egy plusz élvezeti faktort, a többieknek marad a szeletelés), hanem a mechanika bizonyos elemeiben sem. Mert ugyan nyugodtan rambózhatsz, bevágtatva az arénaszerű pályák közepére, és miszlikbe aprítva mindent és mindenkit, de a szolid taktikázásra is van mód. Bekapcsolható ugyanis egy kiterjesztett valóság nézet, amely feltárja a pályákon strázsáló ellenség pozícióját, a begyűjthető cuccokat és a megmászható platformokat, így lehetőség van rá, hogy kikerüld az őrjáratokat, vagy egyenként, hátulról, egy mozdulattal kivégezd az opponenseket – sőt, az ikonikus kartondoboz is előkerül, mint alternatív opció... Ez pedig nemcsak üdítő változatosság, de picit lenyugtatja az embert, és pihenteti az ujjakat a soron következő, kegyetlen bossharc előtt.

Apropó, ujjak! Annak ellenére, hogy persze lehetőség van tengernyi kombóra, meglehetősen kevés gombbal tudjuk vezérelni igazságosztó gépemberünket. Zseniális ötlet például a „nindzsafutás”: bár lehet közlekedni hagyományos módon is, ám ha lenyomva tartod ezt a gombot, Raiden rohanás közben automatikusan letudja az akadályokat, csak az irányt kell mutatnod neki, ráadásul eme száguldás közben az akciógombokkal még ütni, illetve becsúszni is tudsz. Ha pedig statikus harcra kerül sor, a „pengemód” gombjára kell támaszkodnod, magad elé emelve a kardod, lelassítva az időt, így hárítva el lövedékeket, és ugyancsak a két akciógomb segítségével bevíve brutális és még brutálisabb vágásokat tetszés szerinti irányba. És tényleg ennyi. A végzetesen legyengült ellenfél kivégzésére van még egy külön gomb, plusz a zandacura, ami a már említett, látványos, gerinckitépős móka, az életerőd visszatöltésére. Mindehhez pedig hozzáteszem, hogy az irányítás egér+billentyűzet párossal is jól működik, ami lássuk be, nem mindig jellemző a konzolportokra, főleg nem a japán konzolportokra, ez esetben azonban tényleg minden elismerést megérdemelnek az átirat készítői, még ha kontrollerrel precízebben is tudsz operálni (szó szerint, ugye...) – a magasabb nehézségi szintekhez azért nem árt kézbe venni egy jobbfajta gamepadet.

Ha pedig már a portolásnál tartunk: a játék nagyon jól, néhol irgalmatlanul jól néz ki, a látványvilág, az animáció tökéletesen asszisztál a vérbálhoz – mindez pedig egy nem épp mai vason (AMD Phenom X4 + HD7770 1GB) Full HD-ban úgy száguldott, mint az istennyila. Ha valamibe bele kell kötnöm, az a kamerakezelés – sajnos ez úgy tűnik, örök Achilles-sarka lesz a TPS-eknek, márpedig eléggé vesztes helyzet, amikor semmit nem látsz az akcióból, mert az ellenfél nekinyomott a falnak, a kamera pedig beragadt és a plafont mutatja. És ha már hibák: bár minden legyőzött boss fegyverét meg lehet vásárolni, sőt fel is spécizheted ezeket, használatukat szokni kell, hiszen csak kombók segítségével vetheted be őket, és a különféle kütyük közti váltásra sincs gomb, egy statikus ablak előhívása után organizálhatsz köztük, ami megakasztja az akciót, pedig ezek azért tényleg kibővítik a taktikai repertoárt.

DOMO ARIGATO

Fura kérdés a játékidő és a tartalom tárgyköre is. A Revengeance nem hosszú, 5-6 óra alatt végig lehet rohanni rajta, ügyességtől és tempótól függően (vannak opcionális harcok, mellékvágányok is, amiket ki lehet hagyni, csak a főszálra koncentrálva). Ugyanakkor bármilyen élvezetes is a hirig, bármennyire is eltérőek a bossok és a pályánként megjelenő új ellenféltípusok, az instant kaszabolás miatt akár rá is lehetne unni a játékra, ezért szerintem ez a játékidő épp elég arra, hogy egy sűrű, kompakt élményt kapj. Ha pedig úgy érzed, készen állsz még némi akcióra, folytathatod a játékot magasabb fokozaton, a már megszerzett fejlesztésekkel (ami afféle „new game plus” mód), vagy megpróbálhatsz magasabb értékelést elérni egy adott fejezetben, esetleg másképp túljutni egy pályán, elnyerni a legkegyetlenebb achievementeket (van belőlük pár!), és persze ott vannak még az említett VR-küldetések is, sőt két sztori DLC, melyet mi, PC-sek szintén ingyen kapunk, és amelyekben a már említett szomorú szamurájt, Samet, illetve Wolfot, a társunkul szegődött robotkutyát terelgethetjük. Szóval ha elkapott a gépszíj, bőven kitolhatod az említett időt, és persze a szakaszos pályafelépítés miatt az is opció, hogy a játékot egy-egy öt-tíz perces összecsapás kedvéért indítsd el, hiszen feszültséglevezetésre keresve sem találhatnál ennél alkalmasabb alanyt. Mert őszintén: hol tudsz felrohanni egy helikopterre az általa kilőtt rakétákon, hol hasíthatsz ketté egy hozzád vágott tankot, és hol vághatsz 2018 darabra egy utadat álló rácsot? Na ugye! Banzai!