Rengetegen vannak (köztük én is), akik számára az első PlayStation jelentette a videojátékos gyermekkorukat. Akik szintén így vannak ezzel, azok azóta már felnőttek, az emlékek és az élmények azonban örökre megmaradnak, alkalomadtán pedig szívesen át is élné őket az ember újból, afféle nosztalgia gyanánt. A videojáték-ipar szereplői is rájöttek erre, hiszen míg néhány éve még csak a remastered verziók tomboltak, a fejlesztők most már bátrabban visszamennek akár két-három generációval korábbra is. Ez persze jóval komolyabb melót jelent, hiszen egy húszéves időutazás már komplett, nulláról újjáépített remake-et kíván, ám az elmúlt évek ilyen jellegű alkotásai azt mutatják, hogy abszolút megéri kockáztatni. Hiszen olyan címek éledtek újjá hírnevükhöz méltó formában, mint a Shadow of the Colossus (ez a cím generációs értelemben persze kakukktojás), a Crash Bandicoot- és a Spyro the Dragon-trilógia, a Resident Evil 2 vagy épp legutóbb, idén nyáron a Crash Team Racing, melyeket mind-mind óriási üdvrivalgással fogadtak a játékosok – és akkor hol van még a Final Fantasy 7 Remake! Ha a platformokat nézzük, akkor jól látszik, hogy eddig a PS4-tulajok voltak ilyen tekintetben a leginkább elkényeztetve, most pedig újabb feltámadásnak lehetünk szemtanúi, eredeti megjelenésének huszonegyedik évfordulóján ugyanis visszatért a MediEvil is.
Humoros hullák
Sir Daniel Fortesque nem volt annyira ikonikus kabalája az első PlayStationnek, mint Crash vagy Spyro, de talán így is sokan emlékeznek rá, hiszen egy jellegzetes karakterről és univerzumról van szó, melyet ugyan igen erőteljesen inspirált a Tim Burton-féle Karácsonyi lidércnyomás, de van annyira egyedi és stílusos, hogy ezt ne róhassuk fel neki. Főleg úgy, hogy az önirónia és a humor sem hiányzik a MediEvil repertoárjából: Sir Danről például elég hamar kiderül, hogy valójában nem hős, hanem egy óriási lúzer, akit valójában az első nyílvessző leterített a csatában. Ugratják is rendesen a két hasznos infó között folyton fel-felbukkanó ördögfejek, és összességében a játék hangulata is rendkívül könnyed a túlvilági témák ellenére, ami így egyáltalán nem nyomasztó. Mindezt pedig most már modern látványvilág mellett élhetjük át, és bár a grafikai színvonalat tekintve a MediEvil közel sem nyújt olyan kiemelkedőt, mint mondjuk a Resident Evil 2 vagy a Spyro remake-je, karakter- és ellenféldizájn terén szerencsére tudja ezt kompenzálni, a figurák és a szörnyek kifejezetten ötletesek és változatosak.
Ugyanez igaz a pályákra is, melyek egyébként az eredeti verzió geometriáját hozták át, vagyis a felépítés tekintetében pontosan ugyanazt kapjuk, mint huszonegy éve. Vannak itt többek között temetők, erdők, szellemvárosok, mólók, barlangok és egyéb belső terek is, a változatosságra tehát ilyen téren sem lehet panasz, a hangulat azonban ezzel együtt is egységes marad mindvégig, amit egyébként a könyvekben elrejtett rengeteg háttérinfó is tovább erősít. Ami pedig nagyon tetszett, hogy játékmenet szintjén is megvan a változatosság, mindig kapunk egy kis extra csavart, ami korábban nem volt, mint mondjuk a fejtörőkkel megspékelt sövénylabirintus, a megszállt falusiakkal teli városka, ahol a 100%-os teljesítéshez bizony meg kell kímélnünk őket, vagy épp a hatalmas robotokkal (!) támadó impek a kukoricamezőkön. A gyűjtögetés inkább egy-egy kulcstárgyra korlátozódik, az ellenfelekkel viszont érdemes mind elbánni, hiszen így szerezhetjük meg azokat a kelyheket az egyes pályákon, melyek extra felszerelésekkel és életerővel látják el csontvázharcosunkat a Hősök csarnokában.
Üröm az örömben
…és itt érünk el a dolgok kellemetlen részéhez: igen, az ellenfelekről van szó. Meg úgy összességében a harcról, ami magasan és megkérdőjelezhetetlenül a leggyengébb pontja a MediEvilnek – sajnos annyira, hogy a játékélménynek is alaposan alávág. Megmondom őszintén, kicsit tartottam egyébként ettől a remake-től, hiszen a bevezetőben említett játékokkal szemben a MediEvil azért már inkább másodvonalas cím volt a maga idejében is, mintsem igazi instant klasszikus, és ez most különösen kirajzolódik, a játék ugyanis több szempontból is irtózatosan archaikus. A harcok leginkább a Lego-játékok primitívségét idézik az őrült csapkodással, és bár ott a könnyed megközelítés, illetve a csaták abszolút funkcionális mivolta miatt ez bőven megbocsátható, itt irtózatosan bosszantó az egész. Ami pozitív, hogy nagyon sokféle fegyver van, a kardtól kezdve a pörölyön át a nyílpuskáig és a különféle íjakig, ám magának a harcrendszernek nincs igazi mélysége, és ami igazán bosszantó, hogy mechanikáját tekintve – nincs rá jobb szó – irtózatosan gagyi. Ez leginkább abból fakad, hogy a zombik, madárijesztők, minotauruszok és egyéb csúfságok nem stunolhatók, legfeljebb a legerősebb (de jellemzően muníciót igénylő) fegyverekkel, így a tömegkontroll óriási kihívás, megfelelő kikerülő mozdulat nincs, a pajzshasználat pedig nem simul bele a harcrendszerbe – amellett, hogy pillanatok alatt el is fogy. A végeredmény egy borzasztóan repetitív szenvedés, ami leginkább az adott szörny ellen leginkább elfogadható fegyver/támadás spameléséről szól, ebben pedig – valljuk be – nincs túl nagy élvezeti érték.
Mindez azért is bosszantó, mert a MediEvil annak idején egy viszonylag könnyű játék volt, és pont ezért kényelmesen elbírta ezt a primitív megközelítést a harcok terén – pont úgy, mint a már említett Lego-címek. A remake-et készítő Other Ocean Emeryville azonban úgy tűnik, feljebb tekert a nehézségen, aminek következtében úgy omlik össze az egész koncepció, mint egy megelevenedett csontváz egy buzogánycsapástól. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a pályák közbeni mentés és a checkpointok hiánya milyen óriási büntetés egy késői halálnál.
Szomorú, de a MediEvil inkább elrettentő példa lett, mintsem egy újabb csinosított remekmű a hőskorból. Hiába ugyanis a jópofa pályák és ellenfelek, a humoros megközelítés és a remek hangulat, a játékmenet sajnos teljesen aláásta számomra az élményt. Pedig egy ilyen remake-nél talán éppen az volna a legfontosabb…
