Ryan közlegény és a PC
Nem véletlenül említettem az ismert film címszereplőjét, ugyanis 1999-ben Steven Spielberg ötlete nyomán készítették el PSX-re a sorozat első darabját. Az 1998-as mozi nyitójelenetére gondolom, mindenki emlékszik, amikor partra szállnak a katonák az Omaha Beach-en – nos, ez a jelenet szinte teljesen azonosan jelenik meg az egyik küldetésben, a hasonlóság nyilvánvaló. A film akkoriban nagy siker lett, igazi véres, nagyszabású háborús eposz, látványos csatajelenetekkel, igaz, pár unalmas résszel és kisebb-nagyobb hibákkal, bakikkal.
A játék végül méltó lett Spielberg alkotásához. Nagyszabású és izgalmas, pár kisebb hibával, de például a már említett partraszállásnál tökéletesen átérezni a filmvásznon megismert nagyszerű háborús hangulatot. Ám nemcsak Normandiában kell hadakoznunk, megfordulunk többek között Észak-Afrikában, Norvégiában, Franciaországban, és természetesen Németországban, a Fekete-erdőben is lövöldöznünk kell egy kicsit.
A Medal of Honor nem csak szimpla náciirtásról szól, kell szabotálnunk, foglyokat kiszabadítanunk, tankot robbantanunk, vagy épp ellopnunk (ráadásul nem is akármilyent, a legnagyobb csúcsragadozót vezethetjük: a Királytigrist), de fogunk vonatot robbantani, na és persze, csak hogy megismételjem, részt veszünk a D-day poklában is.
Nehéz a dolga a katonának, nehéz a dolga...
Az, hogy a címben idézett Bikini-slágerhez hasonlóan nekünk, azaz Mike Powellnek mennyire nehéz a dolga, nehéz megválaszolni, ugyanis barátunk olyan, mint Rambo és James Bond egybegyúrva. Ő volt az amerikai haderő titkos fegyvere, nem az atombomba. Nélküle talán nem is tudták volna legyőzni az ellenséget. Mindenféle küldetést kell szegény embernek végrehajtania, igaz, emiatt lesz a játék változatos… na de hol a realisztikusság?
Becsületrend
A Medal of Honor a kongresszusi érdemrendet jelenti. Ez a legmagasabb kitüntetés, amit az USA hadseregében kioszthatnak az „ellenséges fegyveres erőkkel való összecsapásban a kötelességen túl felülmutatott hősiességért és elszántságért.” Alapítása, 1863 óta mindössze 3433 katona kapta meg idáig.
No de visszatérve a küldetésekre: egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi mindent kell csinálunk! Ám, hogy egy kicsit dicsérjem is a dolgot, pont emiatt változatosak a missziók, ami viszont jó dolog. Nehéz eldönteni, mi a jobb: változatos küldetések, vagy inkább a valóságra való törekvés? Mivel ez egy szórakoztató játékszoftver, nem olyan nagy probléma, hogy sok esetben semmi köze a realitáshoz, a lényeg az izgalom, valamint, hogy élvezzük a játékot – márpedig az igencsak élvezetesre sikeredett. Bár tényleg sokféle feladatunk lesz, de ezek mind sablonosak; gondolom, a fejlesztők Ryan közlegényt, Kelly hőseit, meg az Elit alakulatot (Band of Brotherst) nézték munka közben, ami végül is nem gond egyáltalán, mert honnan is merítsenek ötletet, ha nem a legjobb háborús filmekből?
Ha a missziók sablonosak, akkor a történetre ezt nem mondhatjuk el, merthogy történet az nincs. Annyi sztorit kapunk, hogy Mike Powell hol itt, hol ott lövöldözik, és mind ezt a II. világháború keretein belül. Sajnos ez azóta is így van sok hasonló témájú játékban: nincs normál sztori, a fejlesztők megelégszenek azzal, hogy világháború van, és a földgolyó különböző csataterein kell lövöldöznünk, ami nekem már 2002-ben is nagyon karcsúnak tűnt.
Maga a játék nem lett nehéz, legalábbis könnyű fokozaton élvezetes lövöldözős FPS, az azóta alapvetéssé vált szokásos világháborús fegyverekkel. Ha megsérülünk a harcban, gyógyíthatjuk magunkat az itt-ott fellelhető kis orvosi csomagokkal. Lőszerrel soha nem lesz gondunk, mindig akad bőven, ahogy ellenség is, akiket néha kicsit nehéznek tűnhet lelövöldözni, de ekkor is ki lehet őket könnyedén cselezni, és Rambo módjára halomra ölni. Bizonyos helyeken érdemes inkább lopakodni, van egy pálya, ahol ha észrevesznek minket, megszólal a riasztó, és a Harmadik Birodalom fél hadserege a nyakunkon lesz. Van olyan szakasz is, ahol még a tapasztalt játékosok is megizzadnak, mint például amikor egy eső áztatta, rommá lőtt városban kell előbbre jutnunk, ami tele van tűzdelve az ablakokból lövöldöző mesterlövészekkel. Járműveken többször is fogunk utazni, egyszer egy terepjáró hátuljáról osztjuk egy golyószóróból az áldást, aztán ott az említett tankos rész. Remek ötlet, hogy egy Királytigrissel harcolhatunk, valamint nagyon látványos is: ahogy belelövünk a házakba, leomlanak a falak – persze ez ma már nem olyan különleges, de jusson eszünkbe, hogy egy 2002-es játékról van szó!
Némely küldetésben társaink is vannak, de nem sok vizet zavarnak, ahogy az ellenfelek sem; ha csak belepillantunk a játékba, úgy tűnik, egész értelmes az MI, pedig valójában csak ügyesen szkripteltek a fejlesztők – nagyon ügyesen, hiszen eleinte fel sem tűnt a dolog, csak sokadik végigjátszásra vált gyanússá. Az is előfordul, hogy azt hisszük, kiirtottunk minden németet a pályáról, aztán az egyik szobába ,,beteleportál” néhány, amikor ismét arra járunk. Ám ahogy említettem, egy-két húzósabb missziót kivéve sehol nem ütközhetünk nehézségekbe, és könnyűszerrel kaszáljuk le az életünkre törő náci katonákat.
A fegyverek szava
Miután a küldetéseket és a nem létező történetet alaposan lehordtam, most dicsérni fogom – mert mindezek nem számítanak! Az egész játék nagyon hangulatos, izgalmas, harc közben pedig nem törődünk olyan apróságokkal, hogy vajon egy ember miként vezet tankot és lő vele egyszerre, és hogy bír az egyik zsebében egy BAR-ral, a másikban egy bazookával mászkálni, és miért minket küldenek minden bevetésre. Nem, nem ezen jár az eszünk, hanem harcolunk, lövöldözünk, és beleéljük magunkat mindebbe. A hat misszió kellően hosszú, és több részből áll, bár ahogy már említettem, ezek sablonosak, de legalább összetettek és kellően hosszúak is. Igaz, jobb lett volna, ha két küldetés között lett volna valami összefüggés, kapcsolat, valamilyen sztoriszál.
Ám történet nélkül is jó ideig eltart, míg végigverekedjük magunkat a játékon. Miután elértük a „Game Over” feliratot, akár kezdhetjük is előröl nehezebb szinten, hogy kiérdemeljük az Ezüstcsillagot, vagy a Distinguished Service Crosst, az Amerikai Hadsereg második legrangosabb kitüntetését. Igaz, ehhez nehéz fokozaton kell teljesíteni a játékot, ami szinte lehetetlen, bár lehetnek nagy rutinnal rendelkező FPS-mazochisták, akiknek sikerül, de ilyen szinten tényleg szenvedéssé és pokollá válik a háború, legalábbis számomra megoldhatatlannak bizonyult a dolog.
Külcsín és belbecs
Amikor elindítjuk a játékot, már a menü is tartogat meglepetéseket: nem egy szimpla „NEW GAME” és „OPTIONS” menüt kapunk, hanem egy térképszobát, ahol például az ajtóra kattintva juthatunk a játék multiplayer részébe, a helyiség közepén lévő térképen pedig a küldetéseket választhatjuk ki.
A Quake 3 motor hajtotta játék grafikája a maga korában szép volt, és ehhez párosult a gépigénye is, ami akkoriban kissé magasnak számított. A játékban találkozhatunk esővel, a házak felrobbannak, ha a tankkal belelövünk, a szobák, folyosók, termek berendezései szépek, bár néha ismétlődőek, mint a norvég pályán: viccesnek találtam azt, hogy egy bázison kicsi helyiségek vannak, melyek berendezése mindössze egy íróasztalból áll. Ám ahogy már írtam, vegyük figyelembe, hogy mindez 2002-ben történt, és az akkori szinten ez több volt, mint megfelelő. A fegyverhangok, robbanások bizonyára jól sikerültek, nekem tetszenek, de hogy mennyire valósághűek, azt persze nem tudhatom, nekem mindenesetre meggyőzőnek tűntek. A zene szintén jó választás, háborús filmeknél szokásos muzsikát hallhatunk, ami nagyon sokat hozzá tesz a hangulathoz.
Ha már itt tartunk: én a játékot kiegészítőkkel együtt vettem meg, egy kívülről szép dobozban (kisebb szépséghiba, hogy alig lehet kivenni a korongokat, félő hogy meghajlanak, miközben kiráncigáljuk őket), benne négy CD és egy kétnyelvű (magyar és – talán – orosz), ám korrekt, jól összerakott, minden információt tartalmazó kézikönyv, vagyis megéri megvásárolni a csomagot, főleg most, hogy már igencsak olcsó, és egy ilyen legendának kétségkívül a polcunkon a helye.
Egyszer minden véget ér...
Egyszer minden háború, játék és teszt is véget ér. Összefoglalva: ez egy nagyszerű, spielbergi világháborús hangulatot árasztó FPS, sablonos küldetésekkel, hiányzó történettel és egyéb apró bakikkal, ám mivel ez az első fecske volt, sok mindent elnézhetünk neki, sőt a hibák közül a két kiegészítő, a Spearhead és Breakthrough sokat kijavít. A baj inkább az, hogy a Medal of Honor: Allied Assult kliséi jelennek meg azóta is a hasonló témát feldolgozó játékokban, szinte nincs II. világháborús cím Normandia nélkül. Ennek, persze azaz oka, hogy a MOHAA lett az etalon, a zsinórmérték, ehhez mérten fejlesztik a többi, a második nagy világégést feldolgozó alkotást.
Olyan játék ez, amit többször is érdemes elővenni és végigjátszani, ami sok mai háborús FPS-ről nem mondható el. Azt hiszem, pont ez a lényeg: attól jó egy játék igazán, ha többször is örömmel ülünk elé – mert lehet szemkápráztató a grafika egy mostani játékban, ha fele annyira sem hangulatos, izgalmas és érdekes, mint a Medal of Honor: Allied Assault.