Muszáj néhány szóban méltatni a játék nem kicsit elszállt alapkoncepcióját. A címadó robotok ugyanis az Intergalaktikus Sport TV aktuális sztárjai, és idegen planétákon mérik össze az erejüket – a robotközönség legnagyobb örömére. Most éppen a maja kultúra kellős közepén landoltak, és a kis őslakók a piramisokból előóvakodva rögtön azt hiszik, hogy az égből érkező bádogemberek mi mások lehetnének, mint istenek. Minden robotnak saját kis rajongótábora lesz, amely aztán hangyabolyként sürög körülötte, és próbál segíteni a maga apró módján. Teszem azt, katapultot építenek, és ők is odapörkölnek az ellenfélnek, vagy amennyiben a szembenálló robot átugrik a másik térfelére – majd elfelejtettem, hogy rocketjump is van az eszköztárban –, na, akkor nekiállnak szétkapni. Igen ám, de a maja istenek, mármint az „igazi” istenek, nem nézik jó szemmel, hogy elbitorolták a híveiket, ezért aztán időről-időre a pálya közepén megjelenik egy gigászi tollas kígyó, vagy valamelyik másik haragos entitás, és mindkét robotot egyaránt kiosztja. Ilyenkor ugye fordul a kocka, és mindenki lő mindenkit. Aztán befutnak a spanyol konkvisztádorok is...
Védd az aksit!
A műfaj szabályaihoz hozzátartozik, hogy a pléhpofák között ne legyen két egyforma, ezt rögtön ki is lehet pipálni. A fegyverzet sem szabványos, ámbár az elsődleges többnyire rakétára, a másodlagos pedig gránátvetőre hajaz, ugyanakkor találunk halálsugarat, önjáró töltetet és egy csomó más őrültséget is. A küzdelemben egyébként mindkét robot egy-egy telepet (csicsás doboz – ebből nyerik az energiát) védelmez a pálya átellenes pontján, és az a cél, hogy a másikét megsemmisítsék. Alap esetben az aksi be van ágyazva a talajba, tehát némi humuszt le kell pörkölni, mielőtt az életerejét elkezdenénk nullázni. Adja magát a kérdés, hogy miért nem egymást lövik a fémagyak? Nyugi, odapakol mindenki a másiknak, de amíg van kraft, addig egy ufó belibeg és visszarakja a terepre a cseredarabot, s így csupán csak egy környi veszteséget szenved a delikvens. Ezért aztán mindenki inkább a telepet (core) akarja szétkapni...
Bye-bye!
Egyszerű móka ez, a játékban például nincs tűzgomb, hanem meghatározott időintervallum jut a fegyver kiválasztására és a röppálya beállítására, majd az idő lejártával automatikusan elindulnak a töltetek. A tüzelés és a helyváltoztatás mellett Tetris-szerű elemekből építkezhetünk is, betakargathatjuk a core-t, vagy ha az ellenség a sugarunkon belülre merészkedik, akkor jól körbefalazzuk, aztán nézhetjük, ahogy a szerencsétlen megpróbál magának rakétával helyet csinálni. A változatos pályák, a szerencsekeréken kisorsolt szuperfegyverek és az ötletes nehezítő körülmények mindenképp az alkotás javára szólnak – az időjárást befolyásoló kis robotok például megpróbálnak lefagyasztani, ami szintén elég jópofa. A kampány mellett a lokális multiplayer érdemel még említést, és az, hogy gyakorlatilag a négy iránygomb és a két szelektor segítségével mennyi mindent tudnánk csinálni – már ha két fegyvernél többet is kapnánk. Az év játéka címtől persze mindenhogy messze állunk, ugyanis, egy akcióra kihegyezett alkotás azért nézzen már ki jobban, főleg a talajt érintő részek. A menü sem nyer díjat, és a robotos téma sem lett úgy kidomborítva, mint amekkorát a majás szál ütött. Értem ezalatt, hogy a Wormsnek azért vicces jelenetei származtak a rohamsisakos kukacokból, és a mai napig ott van a fülemben a Bye bye!, vagy a többi jellegzetes hangeffekt. Na, a Mayan ilyet csak nyomokban tartalmaz. Ettől még nem rossz játék, ám a „cukiságfaktor” hiányzik, na meg egy komoly grafikusmotor.
