A francia Passtech Games egy 2012-ben alakult, lelkes független fejlesztőkből álló stúdió, melynek nevét a Space Run és a Space Run Galaxy című játékok kapcsán ismerhetjük. Most viszont a sci-fi témától és az űrhajóépítéstől elszakadva egy új IP-vel próbálkoztak, ahol a technológia szerepét a mágia veszi át, űrhajók helyett pedig gólemekkel indulhatunk csatába. A kérdés már csak az, vajon bejött-e nekik a zsánerváltás, vagy inkább maradniuk kellett-e volna a kaptafánál?
Családbarát apokalipszis
A Masters of Anima főhősének, Ottónak, pokoli napja van. Nem elég, hogy le kell tennie a mágussá válásához elengedhetetlen vizsgát, még egy rejtélyes alak is megjelenik, aki három részre bontja és elrabolja a fiú jegyesét. A fiatal varázslónak nincs hát más választása: útra kell kelnie, hogy frissen szerzett erejére támaszkodva visszaszerezhesse hitvesét, és ha már arra jár, a világot is megpróbálja megmenteni.
Bár ebből a rövid összefoglalóból úgy tűnhet, hogy a Masters of Anima kifejezetten komoly és sötét témákat feszeget, a játékot végig belengi egyfajta könnyed, enyhén humoros hangulat, ami elejét veszi mindenféle depressziós gondolatnak. Jól mutatja ezt a grafika, ami inkább a meseszerű, színes és vidám vonalat képviseli, illetve a karakterek mondandójában is akad néhány viccesebb sor. A legszebb az egészben, hogy egy pillanatig sem érződik erőltetettnek vagy kínosnak a humor, inkább megmarad a háttérben, és ad egy nagyon kellemes alaphangot az egész programnak, ami abszolút az előnyére válik.
Vándorúton
A játék során a lehető legváltozatosabb vidékeket fogjuk bejárni Ottóval, melyek egyetlen kalandból sem hiányozhatnak. Megfordulunk erdőkben és ősi romokban, de a hegyvidék vagy a sivatag sem maradhatott ki a felhozatalból. A pályák bár lineárisak, azért így is akad bennük néhány mellékút és jobban eldugott kincs, amit érdemes felkutatni, hiszen a Masters of Anima bőkezűen jutalmazza a felfedezést. A legtöbb helyen némi bónusz életre vagy varázserőre tehetünk szert, de akár egy-egy relikviadarabkával is gazdagodhatunk, ha szerencsések vagyunk.
Utunk során sokszor fogunk különféle logikai feladványokba botlani, bár ezek azért nem olyan vészesen nehezek, általában kimerülnek néhány szobor arrébb tolásában, vagy egy oltár helyreállításában. Ha pedig úgy éreznénk, hogy túl snassz simán végigmenni az adott pályán, jó hír, hogy mindegyik szakaszhoz jár egy mellékküldetés is, amit teljesítve bónusz tapasztalati pont ütheti a markunkat. Általában ezek az opcionális feladatok sem túl nehezek, nem kell velük sokáig szórakozni, viszont az értük kapott extra tapasztalat több mint jól jön karakterünk fejlesztéséhez.
Ha pedig már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a játék során mind hősünket, mind az általa teremtett lényeket fejleszthetjük. A pályán végrehajtott tetteinkért tapasztalati pontot kapunk, ha pedig ebből elég összegyűl, szintet is lépünk, amit egy képességponttal honorál a program. Ezeket a pontokat két pálya között szórhatjuk el különféle hasznos tulajdonságokra, melyek közül nem egy alaposan megkönnyítheti a dolgunkat a továbbiakban.
Egyedül nem megy
A Masters of Anima világában a lehető legritkább esetben fogunk egyedül bolyongani. Bár emberekkel csak ritkán találkozunk, varázserőnknek és képességeinknek hála segítőket, úgynevezett őrzőket teremthetünk magunk mellé, akik egyrészt harcolnak az ellenségeinkkel, másrészt pedig elvégzik helyettünk az összes többi piszkos munkát is. Ötfajta őrzőt állíthatunk a szolgálatunkba, melyek között akadnak nagydarab, közelharcra kitalált példányok, távolról vitézkedő íjászok és kisebb egységeket idéző varázslók egyaránt. A felhozatal nem túl nagy, így hamar kiismerhetjük magunkat a teremtményeink között, viszont ezen a ponton némi mélységet elbírt volna még a játék. Az öt őrző azért nem olyan sok, ezért a csapatösszeállítási variációkból viszonylag gyorsan ki lehet fogyni, onnantól kezdve pedig inkább rutin lesz a harc, semmint izgalmas erőpróba.
Csapatainknak viszont nemcsak az összecsapások során vehetjük hasznát, hanem a fentebb már emlegetett logikai feladványok megoldásakor is jól jönnek majd. A nagydarab parancsnokok például a talajban eltemetett tárgyakat tudják előrántani, mások a tönkrement oltárok életre keltésében jeleskednek, ha pedig rombolni kell, ahhoz természetesen mindenki ért. Hogy ne tudjuk az egész térképet elárasztani a teremtményeinkkel, a fejlesztők lekorlátozták az általunk egyszerre irányítható egységek számát. Kezdetben ez a szám meglehetősen alacsony, azonban ahogy haladunk előre, úgy nő folyamatosan, míg a végén már akár százfős hadseregeknek is parancsolhatunk.
A béke nem pálya
Bár maga a felfedezés érdekes, illetve a logikai feladványokkal is el lehet szórakozni ideig-óráig, azért a Masters of Anima javát mégiscsak a harc adja. Az összecsapások általában egy-egy zárt térben zajlanak, ahová, ha egyszer beléptünk, csak akkor távozhatunk, ha az utolsó ellenfél is fűbe harapott. A rosszarcúak pedig különféle gólemek közül kerülnek ki, akik mind hatalmasak, nagyot tudnak ütni és párfős hullámokban érkeznek a csatatérre. Az életerejük alatt szerepel egy másik sáv is, ami a türelmüket szimbolizálja, és az összecsapás során egyre csak fogy. Ha eléri a nullát, a gólem őrjöngeni kezd, és támadásai innentől kezdve sokkal jobban fájnak majd, ezért érdemes még azelőtt szétkapni őket, hogy nagyon belelovallnák magukat a küzdelembe.
A fentiekből következik, hogy a harcokat a sok lúd disznót győz szellemiségében érdemes megvívni. Általában a betonbiztos taktika az, hogy közelharcos egységeinkkel lerohanjuk és feltartóztatjuk az ellenséget, amíg íjászaink távolabbról osztják a sebzést. Nem árt viszont odafigyelnünk arra, hogy minden őrzőnknek van egy másodlagos képessége is, melyet külön gombnyomással aktiválhatunk. Ez a mozdulat minden egységtípusnál más és más: van, aki egyszerűen csak nagyobbat sebez, míg másokkal az ellenség durvább támadásait akaszthatjuk meg.
Bár a harc a játék elején még kifejezetten élvezetes és érdekes, sajnos az első pár pálya után hajlamos kicsit elhúzódni és monotonná válni. Szintén a küzdelmek közben jön elő a Masters of Anima legkomolyabb hátránya is, a nehézkes irányítás. Egyszerre csak egyféle egységet jelölhetünk ki, ráadásul, ha kiadunk egy parancsot, a kijelölés érvényét veszti, így őrzőink dirigálása egérrel és billentyűzettel meglehetősen embert próbáló feladat, főleg a harcok során, amikor azért számít a gyorsaság. Nincs is szebb, mint amikor a fél hadseregünk megy a levesbe, mert épp a kijelöléssel szenvedünk. Jó hír viszont, hogy kontrollerrel határozottan barátságosabb az irányítás, szóval érdemesebb azzal próbálkozni.
Az őszinteség csodája
Összefoglalva a Masters of Anima egy könnyed, egyszerű kis játék, mely nem is akar annál többnek látszani. Az irányításra ráfért volna még némi csiszolás, illetve egy idő után az összecsapások is monotonnak érződhetnek, de ezt leszámítva egy nagyon kellemes alkotással van dolgunk, ami simán el tudja szórakoztatni az embert pár órán keresztül.
