Kétség sem férhet ahhoz, hogy akinek a lelkét megérintette egyszer az X-Com (mármint az eredeti, a kilencvenes évek elején), az bizony még most is nehezen találja meg azt az összetettséget, a stratégiázás és a taktikázás keverékét, amit az a játék adott neki. A Double Fine fejlesztői nem titkoltan ezt a réteget célozták meg a Massive Chalice című játékukkal – a cím egyébként igen beszédesen írja le a játék történetét. Itt ez a roppant nagy kehely, aminek fel kell töltődnie energiával, és már le is győzted a királyságodat fenyegető torz ellenfeleket. Két bökkenő azért akad. Egy: háromszáz év a feltöltődés ideje, szóval gyors győzelemre ne számíts. Kettő: csak hogy ne unatkozz, a Chalice tudata férfi és női hangban beszél hozzád, segítve, támogatva és persze itt-ott frusztrálva utadon.
TÚL AZ IDŐN
A háromszáz év több, mint egyszerű varázslat, hogy az egész fantasyalap kapjon valami extra ízt: ez az egész játék kerete, hiszen hőseid a hagyományos emberi életkor határait feszegethetik csak – 70-80 év, jó esetben. Nem hősökben, hanem hősök generációiban kell tehát gondolkodnod, és a játék stratégiai része is erre épül fel. Beszélek még egy kicsit X-Com-os párhuzamokban, mert azok könnyen adják magukat: míg ott egy teljes bolygón építettél bázisokat, és menedzselted az igazán halandó katonáidat, addig itt 7-8 megyét kell megvédened a korrupciótól, uralkodókat kiállítva, tapasztalt harcosokat tanítóként és tudósként kiemelve a harcok kötelezettségei alól, és vérvonalakat pátyolgatva talán, csak talán lesz esélyed a győzelemre, vagy legalábbis a túlélésre.
A Massive Chalice egyik legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy egyszerre veszi el tőled a hősök miatti aggódást (az X-Commal és a hasonló harcosbabusgató játékokkal ellentétben), hiszen háromszáz év alatt garantáltan több generációnyi katonát „elfogyaszt” majd a háború – és mégis, a hősök személyisége, neme, nemzőképessége, vérvonala ugyanúgy megadja nekik azt az emberi oldalt, ami más játékokból akár még hiányozhat is. Bár a csatákban kíméletlen precizitással kell számolnod mindennel, a harcokon kívül a roguelike-játékokhoz hasonló véletlenszerű események, amik néha igen balul sülhetnek el, alaposan elronthatják ördögi terveidet. Bizarr kettősség az, hogy szinte a harcokban vannak embereid a legnagyobb biztonságban, már ha jó csapatot sikerült kialakítanod.
HARCOLNI MÁRPEDIG KELL
Ha szereted a körökre osztott, csapatalapú stratégiai játékokat, akkor a Massive Chalice harcaiban tökéletesen otthon fogod érezni magad. Az 5-6 képernyőnyi területen ötfős csapatod tagjaival tudsz mozogni, képességeket használni, vagy ezeket kombinálni – a nagyon precíz mélységekről ezúttal le kellett mondani, tehát például nincs olyan, hogy egy körben nem csinálsz semmit, hogy az ellenfél körében nagyobb eséllyel reagálhass. Semmi ilyesmi nincs, fog of war (tehát a nem látott területek jótékony homályba borulása) viszont van, szóval a taktikázást egyáltalán nem kell félretenned. Ami nagyon jót tesz a játéknak, az az opponensek kiléte: az összes fő ellenféltípus igazán goromba mellékhatással bír. Van, aki minden ütés után öt évet öregít (hínnye!), akad, aki a tapasztalati pontodat csökkenti, és olyan is, aki öngyilkos merénylőként robbant, ha támad, és akkor is, ha meghal – és akkor a nagyon goromba, ágyúkkal felérő, vagy épp a karaktereiddel helyet cserélő gólemekről már nem is beszéltem.
A játékban három fő kaszttal indulsz; a harcos-vadász-alkímista trió nagyjából jól betölti az alapvető szükségleteket, aztán a háromszáz év alatt úgy és azokat a tulajdonságokat fejleszted tovább, amelyek a kedvenc kasztjaidnak megfelelnek – alapvetően minden taktika életképes lehet a játékban felfedezhető plusz tárgyak miatt. Hogy csak egy példát említsek: vannak cuccok, amik az öregedés ellen védenek, de van olyan aktiválható tárgy is, amit csatánként kétszer használhatsz, és egy körre nagyjából megduplázza a harcosod mozgását, ezzel jelentősen kibővítve a közelharcra építő karaktereid lehetőségeit. Hogy mit preferálsz, milyen páncélt, milyen képességeket, az mind a stratégiai részben, az évszázadok alatt kifejlesztett plusz technológiákon múlik. És ez így van rendjén!
MINŐSÉG, KOMPROMISSZUMOKBÓL
Hatalmas dicséret illeti az alkotókat a Massive Chalice prezentációja miatt. Sok fejlesztő választja a minimalista megközelítést akkor, ha a büdzsé nem teszi lehetővé az AAA-játékok által kitaposott ösvényt (hatalmas felbontású textúrák, részletes karaktermodellek), itt pedig sikerült a minimalizmust egyedi, stílusos grafika formájában megvalósítani. Egy percre sem éreztem azt, hogy hiányozna valami, a hiányzó részleteket pedig a képzeletem szépen odapakolta a képernyő képpontjai közé, pont mint régen. Nem csúnya és nem felületes a játék: az összes ellenfél eltérő sziluettel, effektekkel mászik be emlékeid közé, hogy a játék vége felé már egy pillantás alatt fel tudd mérni egy-egy kompozíció veszélyességét. Az effektek, az amortizálódó pályák és a részletes animációk pedig tovább fokozzák a hangulatot, ami így összességében kifogástalan lett. És nem úgy kifogástalan, hogy „ekkora büdzséből ja, elfogadható”, hanem úgy, hogy „szórakoztató, változatos, jó nézni és hallgatni”. Szóval ezen a fronton semmi gond nincs a játékkal.
Manapság egyre divatosabb az aktív narráció megjelenése – elég csak a Bastionre vagy a Defense Gridre gondolni, ahol valóban rengeteget tett hozzá a hangulathoz a plusz szövegelés. A Massive Chalice ebbe a tortába is beleharapott, majd rohant tovább: az alapok rendben vannak, de 6-7 óra után rengetegszer ismétlődnek a párbeszédek, ami főleg azért gáz, mert sokszor a csend is bőven jó lett volna. Minimum kétszer ennyi rögzített sor kellett volna, hogy ne legyen semmi kifogásom, de azért baj így sincs ezzel a plusz hangulati elemmel. Megint csak az a helyzet, hogy az alapok megvannak, de bővíteni kell még rajta.
FÉLIG ÜRES, VAGY FÉLIG TELI AZ A KEHELY?
Akkor végülis melyik fronton van gond a játékkal? A változatosságot nevezném meg legfontosabb problémának. A nagyjából 10 órás normál végigjátszás persze csak a jéghegy csúcsa: itt a cél újratöltés nélkül, a legmagasabb nehézségi fokozatokon legyűrni a Cadence nevű sötét erőt – erre a célra pedig nem biztos, hogy végig mindenki a játékkal marad majd. A 300 év utolsó ötven évére kezdtem érezni, hogy nagyjából kiismertem a Massive Chalice lehetőségeit, komoly meglepetéseket vagy változatosságot innentől kezdve már nem kaptam. Ennek oka az lehet, hogy kevés fajtájú ellenféllel találkozunk és kevés kasztból válogathatunk (még akkor is, ha a vérvonalak ötvözéséből új hibrid kasztok jönnek létre), és ha összetettebb harcokat akarnék, akkor óhatatlanul meg kellene növelni a parti maximális méretét is, ötről minimum nyolc karakterre. Ha a készítők behozzák az „igazi” varázshasználókat a folytatásban, kiegészítőben, vagy bármiben, több potenciális (esetleg dinamikusan fejlődő) ellenféltípust kapunk, és persze kicsit bonyolítanak a királyságbéli teendőkön is, akkor egy időtlen klasszikussal lesz dolgunk. Addig azonban itt a remek alappal rendelkező, szórakoztató, de hosszú távon bizony kicsit monotonná váló alapjáték. Háromszáz évre épp elég lesz!
