One Shot. One Kill.
A készítők a történet kiagyalásakor nem különösebben törekedtek bármiféle egyediségre, megelégedtek olyan elemek felhasználásával, ami a legtöbb embernek eszébe jut a terrorizmus hallatán. Afganisztánban érünk partot társunkkal, ahol is egy nukleáris anyagokkal kereskedő urat kell eltennünk láb alól. Miután vele végeztünk, irány a hóborította Csecsenföld -- egy konvoj rázós útját kell egyengetnünk azzal, hogy amolyan vigyázó szemként minden útjába akadó terroristát lekapunk. A hűvös, fagyos levegő után a távoli dél-csendes-óceáni szigetek felé vesszük utunkat, ahol gyanús légelhárító ágyúk és bunkerek kiiktatása után meg kell akadályoznunk egy nukleáris rakéta kilövését.
Jó, rendben, egy FPS esetében nem mindig a csavaros sztorit szeretjük, sokkal inkább a technikai újdonságokat felvonultató káprázatos grafikát, a remek, jól taktikázó mesterséges intelligenciát, az adrenalinnövelő hangokat és zenéket, a sok estén át tartó multiplayer-csatákat, és úgy egészében véve a felhőtlen szórakozást. Na, ezek közül az erények közül a Marine Sharpshooter egyetlen egyet sem tudhat magáénak...
Mindenféle bevezető videó nélkül tárul elénk a roppant ocsmány főmenü, ahol a legalapvetőbb dolgokat állíthatjuk be. Itt két dolog tűnt fel, az egyik az, hogy (nem tudom, csak nálam fordul-e elő, de) mialatt a menüben bóklászunk, semmiféle hang vagy muzsika nem szól a háttérben, ami némiképp szokatlan megoldás, a másik pedig, hogy a többszemélyes lövöldözésről le kell mondanunk. Emiatt azért ne legyen senkinek hiányérzete, aligha maradunk ki bármiből is.
A Jarhead Games csapata előszeretettel rakja anyagai alá a Lithtech motort; ezúttal sem tettek másképpen, a „Talon” kódnevű változatot állították csatasorba. Ezzel önmagában nem is lenne gond, ha odafigyeltek volna olyan apróságokra, hogy a járműveknek ne szögletes kerekei legyenek, hogy a tárgyaknak, élőlényeknek az életben van árnyéka (a játékban nincs), hogy az emberek szája általában mozog beszéd közben, és mondjuk a fenyőfák nem derékszögben összeillesztett lapokból állnak -- nem beszélve arról, hogy a játék szerint láb- és keréknyom sem létezik, és hogy a legtöbb terrorista ugyanúgy néz ki. Hanyagságra utal az is, hogy a dzsipek haladnak, miközben a vezetőülés teljesen üres.
Az ellenfelek mozgására komoly panasz nem lehet, bár látszik, hogy az egész előre le van tárolva, de legalább fedezékbe vonulnak, néha bukfenceznek, és látni, amikor újratöltik a fegyverüket -- viszont a semmiből előbukkanó rakétavetősök és a bokrok mögött bujkáló mesterlövészek idővel az őrületbe kergettek.
Amit ezen kívül még csúfosan sikerült elrontania a fejlesztőknek, az társunk szerencsétlenkedése, aki tökéletesen hasznavehetetlen. Tudni kell róla, hogy ha meghal, kezdhetjük elölről a pályát, így aztán roppant kellemetlen, amikor rendszeresen fejbe lövik, mert nem képes fedezékbe bújni vagy egy helyben maradni, ráadásul gyógyítani sem tudjuk, azt elvileg ő teszi meg magának. Hiába adjuk ki neki a parancsot, hogy maradjon nyugton, pár méter megtétele után automatikusan követni fog minket. Ez akkor is zavaró, amikor elállja az utat és nem tudunk elmenni mellette, mondjuk egy lépcsőn vagy egy ajtóban. Komolyan, több baj van vele, mint haszon. Neki amúgy a fő feladata a bázissal való kapcsolattartás, a lőtávolságba került ellenség helyzetének jelentése és a tűzpárbajokban való aktív részvétel lenne, ám ez utóbbi funkcióját abszolút nem tölti be, azonkívül pedig tényleg semmire nem jó, folyton csak útban van.
A tárgyakról és fegyverekről sokat nem lehet elmondani, alapból minden küldetés elején kapunk néhány egészségügyi csomagot és éjjellátót (soha nem volt rá szükségem), illetve három önvédelmi eszközt. Az első egy kés, amit nem fogunk sokat használni, a második egy pisztoly, és végül a mesterlövész puska, amivel „egy lövés egy halál” (zoomolni vele amúgy az egérgörgővel lehet). A fegyverek alacsony száma magyarázható ugyan az életszerűségre való törekvéssel, de nagy kár, hogy az ellenféltől nem vehetünk fel menet közben új mordályokat.
A pályatervezés terén sem beszélhetünk sziporkázó ötletességről, a készítők nagyon egyszerűen oldották meg mindezt, lévén folyamatosan csak egy irányba mehetünk, eltévedni lehetetlen. A képernyő tetején van ugyan egy iránytű, ami olykor az ellenfelek jelzésére jól jöhet, de különben felesleges, épp úgy, mint a hősünk szívverését jelző műszer.
A lövész bukása
Annyira szívesen mondanék valami jót is erről a játékról, de sajnos a kampány végigjátszása után (mely körülbelül négy órát rabolt el az életemből és egy igazi hőstett volt részemről) semmi pozitívumra nem bukkantam, sokkal inkább frusztrált társam folyamatos bénázása, legtöbbször ugyanis miatta haltam meg. A készítők csupán arról a nem elhanyagolható dologról feledkeztek el, hogy egy játéknak elvileg a szórakoztatás lenne a feladata, ebben azonban nem lesz részünk, kapunk helyette egy butuska, a játék gyenge motorjával életre keltett történetbe burkolt, filléres lövöldét, kidolgozatlan zenei és vizuális alappal, rettentő monoton és sok helyütt idegesítő játékmenettel. Az egész, úgy ahogy van, tökéletesen élvezhetetlen.
