A Magic: The Gathering kártyáival a kezünkben azonban -- ha nem is azonos szereplőkkel -- garantáltak az efféle jelenetek. A bemelegítő csetepaték után fénylő páncélú lovagok küzdenek majd pokolfajzatokkal, tündék erdei seregei vérszomjas vámpírhordákkal, tűzokádó sárkányok súlyos léptű óriásokkal, miközben félelmetes erejű varázslatok formálják át a csatateret, hogy végül miénk legyen a győzelem. S mivel a Wizards of the Coast berkeiben hamar rájöttek, hogy a világ legsikeresebb gyűjtögetős kártyajátékát nem csak díszes tasakokban lehet eladni, mindezt akár képernyőink előtt is átélhetjük, legújabban a Stainless Games jóvoltából.
Akik némileg jártasak a Magic: The Gathering világában, tavaly nyáron bizonyára meglepődtek, amikor a friss virtuális adaptáció a boltokba került. Máris? -- gondolhattuk sokan, hiszen a rozsdamentes brigád korábbi, azonos témájú szoftvere épp azelőtt egy évvel jelent meg, hogy futószalagjukról legördült az aktuális verzió. A nagy sietségnek mindenesetre megvolt az oka: a program piacra dobását az asztali játék új alapcsomagjának kiadása elé (!) időzítették, méghozzá egy egész hónappal. Ez annyit jelentett, hogy a szóban forgó 2012 Core Set lapjaival korábban megismerkedhettek azok a lelkes rajongók, akik sietve lecsaptak az idei évszámmal felcímkézett lemezekre. Persze a gyanakvó kritikusban ilyenkor felmerül a kérdés: vajon tényleg új játékról, vagy mindössze pénzsóvár promócióról van szó? Bevallom, szeretnék megnyugtató választ adni, de minden jóindulatom ellenére csupán azt felelhetem: nem csak az utóbbiról.
Első ránézésre lényegében ugyanazt kapjuk, amit az előző Magic játékban, bár a grafika és az animációk minősége észrevehetően javult. Emiatt ugyan még kár lenne pezsgőt bontani, hisz végső soron most is egy asztalt és pár tucat kártyát fogunk látni, a képi világ mégis sokkal letisztultabb és stílusosabb az eddigieknél. Ez a párbajokon túl a menürendszerre is igaz, szembetűnő továbbá, hogy a kezelőfelület átesett egy jótékony ésszerűsítésen. Ennek köszönhetően a játék menete kezdők számára is átláthatóbbá vált, olyan apró finomítások folytán, mint például a visszaszámláló kijelző és az időkérő gomb átalakítása. A grafikai csinosításon túl a hangzás terén is történt előrelépés: a korábbi (enyhén idegőrlő) zenék helyébe lassabb, a háttérben jobban megbúvó aláfestések kerültek, ami a hangulat szempontjából mindenképp dicséretes.
Újdonságként tekinthetünk persze a használható kártyák egy részére (a Core Set lapjai között szép számmal szerepelnek régebben kiadottak is), sokkal jelentősebb bővítésnek számít azonban a Bosszú (Revenge) és a Főellenség (Archenemy) mód debütálása. Ám mielőtt rátérnék ezek részletesebb ismertetésére, röviden tekintsük át, milyen szabályok mentén is folyik a küzdelem a varázslattól duzzadó Multiverzumban!
Azok a harcedzett olvasók, akik nem (csak) modern fizika szemináriumról ismerik az említett kifejezést, nyugodtan átugorhatják a következő bekezdéseket. A játék kerettörténete szerint a Multiverzum voltaképp különböző létsíkok sokaságát jelenti, melyeken merőben eltérő életformák és kultúrák honosak, hőseink, a Síkjárók (Planeswalkers) pedig ezeket bejárva szerezhetnek új szövetségeseket, és sajátíthatnak el mágikus képességeket. A gyakorlatban mindezt kártyáink testesítik meg, melyek segítségével megküzdhetünk ellenfeleinkkel, vagyis a többi Síkjáróval.
A kártyák között jelen esetben négy fő típust különböztethetünk meg: a lényeket, a varázslatokat és a tárgyakat, valamint a földeket. Bár nem helyénvaló egy abszolút fontossági sorrend felállítása, kezdőként valószínűleg a lények használatára érdemes fókuszálni. Ők szolgálnak majd támadásaink derékhadaként, egyúttal életpontjaink védelmezéséért is felelnek, ha fordul a hadiszerencse. Minden lény rendelkezik bizonyos nagyságú sebzéssel és ellenállással, egyesek pedig állandó, vagy aktiválást igénylő képességekkel is. Ezek ügyes használatával és kombinálásával könnyen megváltozhatnak az erőviszonyok, így például egy csapatnyi jól szervezett goblin legyőzheti a legnagyobb sárkányokat is.
A varázslatok palettája rendkívül széles: támogathatjuk velük lényeinket, vagy épp elpusztíthatjuk az ellenünk megidézetteket, gyógyíthatunk és sebezhetünk, erőforrást gyűjthetünk, vagy egyszerűen lépten-nyomon keresztbe tehetünk vetélytársainknak. A mágikus lapok között a legalapvetőbbek a varázsigék (Sorcery), melyeket a lényekhez hasonlóan kizárólag főfázisainkban (erről kicsit később...) vethetünk be. Ily módon működnek a bűbájok (Enchantment) is, azonban míg a varázsigék azonnal és egyszer fejtik ki hatásukat, addig ezek eltávolításukig játékban maradnak. A harmadik csoportba tartozó kártyákat a magyar fordításban trükköknek (Instant) nevezik, erejük pedig abban rejlik, hogy bármikor elsüthetők -- bár hatásuk szintén egyszeri. Ellenfeleinknek különböző tárgyak (Artifact) használatával is okozhatunk kellemetlen meglepetéseket, ezek általában abban különböznek a bűbájoktól, hogy képességeik külön aktiváláshoz vannak kötve.
A felsorolt lapokat azonban legfeljebb legyezőnek használhatjuk majd, ha nem rendelkezünk földekkel (Land). Minden egyéb kártyánkhoz tartozik ugyanis egy feltüntetett idézési költség, az ehhez szükséges manát pedig földjeinkből tudjuk kinyerni. A helyzetet bonyolíthatja, hogy maga a mana sem egy és oszthatatlan, hanem ötféle „színben” érkezhet (egy Mocsár földkártya például feketét termel), a legtöbb esetben pedig pontosan meghatározott, hogy melyikből mennyit kell költenünk egy lap kijátszásához. Némi segítséget jelent, hogy paklink összeállításánál a program elvégzi helyettünk a megfelelő típusú és számú földek hozzáadását, de egy szerencsétlen húzással még így is előfordulhat, hogy szűkös erőforrásokkal kezdjük a játékot.
Maga a küzdelem körökre osztva zajlik, mégpedig addig, míg valamelyik fél életpontjai le nem nullázódnak. A körökön belül különböző fázisokra bontott a játékmenet: a laphúzás után általában első és második főfázisunkban van lehetőség idézésre, a lényekkel való támadásra (vagy blokkolásra) pedig ezek között kerül sor. A szabályok alaposabb megismeréséhez szerencsére nem csúfos kudarcokból kell majd tanulnunk, nagy segítségünkre lesznek a készítők által beépített tippek és súgók, valamint a két elnézőbb nehézségi szint.
Természetesen a mágikus kártyavetésre ráérezve sem maradunk kihívások nélkül. Az egyjátékos módban hadra kelve kezdetben csak a kampány „küldetései” teljesíthetők, melyek általában más, legendás Síkjárók móresre tanítását takarják. A klasszikus párbajok mellett megoldhatunk logikai feladványokat is, ezek lényege, hogy az adott (gyakran reménytelennek tűnő) játékállásból kell egy kör alatt nyernünk. Mivel történetről nem igazán beszélhetünk, a kampány során a fő motiváló erő az új lapok és paklik megszerzése lesz, melyeket győzelmeinkkel nyithatunk meg. Gyűjtögetésük persze nem a szép, színes kártyaillusztrációk miatt lesz kifizetődő, hanem az egyre keményebb ellenfelek, valamint a már említett Bosszú és Főellenség módok nehézsége miatt.
Ezek közül előbbi lényegében a kampány újrajátszására invitál, azzal az „apró” különbséggel, hogy a korábban elpáholt Síkjárók brutálisan felerősített paklikkal és új, gyilkos praktikákkal felvértezve várják visszatérésünket. Ennél izgalmasabb (és még szadistább) azonban a Főellenség játékmód. Igaz, itt nem egyedül, hanem két társunkkal együttműködve próbálhatjuk meg térdre kényszeríteni az épp utunkba kerülő gazembereket, akik viszont amellett, hogy a szokásos életpontmennyiség duplájával rendelkeznek, még nyíltan csalnak is. Teszik ezt az úgynevezett intrika (Scheme) kártyákkal, melyek közül akár egy is képes a feje tetejére állítani az erőviszonyokat, ha a megfelelő időben kerül kijátszásra. Szerencsére aktuális ellenfelünk nem maga dönt használatukról: az intrikák saját körének elején, véletlenszerűen aktivizálódnak, jó esetben pedig egyszerre csak egy ilyen lap hatását kell átvészelnünk.
Ahogy az talán sejthető, a Főellenségekkel vívott küzdelem akkor a legszórakoztatóbb, ha gépi szövetségesek helyett barátainkkal összefogva izzadunk vért a győzelemért, arról nem is beszélve, hogy így lehetőségünk nyílik közös taktikák kialakítására. A kooperatív opció mellett persze vétek lett volna kihagyni a klasszikus többjátékos módokat is. Ezekből -- az elődhöz hasonlóan -- ismét kettőt kapunk: a Free For All legfeljebb négyfős gyepálását, valamint a Kétfejű Óriás (Two-Headed Giant) névre hallgató, értelemszerűen kétfős csapatokra szabott megmérettetést. Utóbbiban amellett, hogy látjuk, társunk milyen lapokat szorongat, közösen kell osztoznunk harminc életponton, így érdemes megfontoltan cselekedni a meccs utáni szemrehányások elkerülése végett... Ahogy az lenni szokott, a sors néha összehozhat minket agressziótól túlcsordult, de apadt intelligenciájú felebarátainkkal, mindazonáltal a multiplayer egyértelműen a játék legizgalmasabb része.
Sajnos ez többek között annak is köszönhető, hogy a mesterséges intelligencia néhány helyzetben rendkívül gyengén muzsikál. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor szegény épp a velünk való együttműködésre kényszerülne (legyen az Főellenség vagy Kétfejű Óriás mód): rejtélyes módon sokkal kisebb vehemenciával veti magát a küzdelembe, mint amikor más szerepben borsot kíván törni az orrunk alá...
A játék legfájóbb hiányossága mégis a pakliépítés szabadságának korlátozása. A Duels of the Planeswalkers előző részét rengeteg kritika érte, amiért régi lapjaink és az újonnan megszerzettek -- minimális szelektálás lehetősége mellett -- összefésülve képezték a csaták során használt paklinkat, így ellehetetlenítve eredeti koncepciók kialakítását. Bár tagadhatatlan, hogy a fejlesztők figyelembe véve a rajongói sirámokat, átalakították ezt a rendszert, az eredmény mégsem a várva várt teljes szabadság. Mindössze annyi történt ugyanis, hogy a megnyitott kártyák mellett immár a kezdésnél megadottakat sem kötelező „bekevernünk”, amíg paklink legalább hatvan lapból áll. A fő probléma pedig még mindig az, hogy egy (előre felépített) paklihoz csupán bizonyos számú kártya (konkrétan tizenhat) szerezhető meg, ráadásul arra sincs lehetőség, hogy különböző lapjainkból a maximálisan használható négy darabot összegyűjtsük. A készítők tehát nem szerették volna, hogy a kezdőpaklikat más taktikák mentén alakítsuk át, ezzel esetleg felborítva az általuk megálmodott egyensúlyt. A gond csupán annyi, hogy ez az egyensúly megmaradt álomnak... Mindent verő pakliról ugyan nem beszélhetünk, mégis vannak aránytalanul gyenge, és a riválisaik többségét könnyűszerrel legyőző összeállítások. Sajnos így a többjátékos módokban előállhat az az áldatlan állapot, hogy szinte mindenki ugyanazzal a három paklival próbál érvényesülni, ráadásul ideális esetben is csupán tízfajtával találkoznánk.
Az ilyen hibák és hiányosságok hosszú távon sokat rontanak a játékélményen és a szavatosságon, bár utóbbit a kiegészítők mellett letölthető tartalmak is hivatottak garantálni. Legnagyobb bizodalmam azonban a lelkes felhasználói közösségben van, melynek tagjai az előd hasonló gyengeségeit számos moddal próbálták orvosolni, egész szép sikerrel. Ám éppen ebből kifolyólag lehet elgondolkodtató, hogy jelen állapotában érdemes-e az új verzióra váltani, vagy néhány játékmódról lemondva élvezni a kártyák nagyobb, hívogatóbb repertoárját...
Mindent összevetve azonban úgy gondolom, a Stainless Games tökéletesen elérte célját a programmal: a keményvonalas Síkjáróknak kisebb csalódást okozva ugyan, de megalkottak egy szebb, fogyaszthatóbb játékot, mely egyaránt képes félórás és félnapos kikapcsolódást nyújtani, a rászokáshoz pedig abszolút ideális. Ajánlani elsősorban azoknak tudom, akik most szeretnének megismerkedni a Magic világával, de két Intro Pack áráért inkább a tíz virtuális paklit választják. Kétlem, hogy rossz üzlet lenne.
Keverd újra!
Akik némileg jártasak a Magic: The Gathering világában, tavaly nyáron bizonyára meglepődtek, amikor a friss virtuális adaptáció a boltokba került. Máris? -- gondolhattuk sokan, hiszen a rozsdamentes brigád korábbi, azonos témájú szoftvere épp azelőtt egy évvel jelent meg, hogy futószalagjukról legördült az aktuális verzió. A nagy sietségnek mindenesetre megvolt az oka: a program piacra dobását az asztali játék új alapcsomagjának kiadása elé (!) időzítették, méghozzá egy egész hónappal. Ez annyit jelentett, hogy a szóban forgó 2012 Core Set lapjaival korábban megismerkedhettek azok a lelkes rajongók, akik sietve lecsaptak az idei évszámmal felcímkézett lemezekre. Persze a gyanakvó kritikusban ilyenkor felmerül a kérdés: vajon tényleg új játékról, vagy mindössze pénzsóvár promócióról van szó? Bevallom, szeretnék megnyugtató választ adni, de minden jóindulatom ellenére csupán azt felelhetem: nem csak az utóbbiról.
Első ránézésre lényegében ugyanazt kapjuk, amit az előző Magic játékban, bár a grafika és az animációk minősége észrevehetően javult. Emiatt ugyan még kár lenne pezsgőt bontani, hisz végső soron most is egy asztalt és pár tucat kártyát fogunk látni, a képi világ mégis sokkal letisztultabb és stílusosabb az eddigieknél. Ez a párbajokon túl a menürendszerre is igaz, szembetűnő továbbá, hogy a kezelőfelület átesett egy jótékony ésszerűsítésen. Ennek köszönhetően a játék menete kezdők számára is átláthatóbbá vált, olyan apró finomítások folytán, mint például a visszaszámláló kijelző és az időkérő gomb átalakítása. A grafikai csinosításon túl a hangzás terén is történt előrelépés: a korábbi (enyhén idegőrlő) zenék helyébe lassabb, a háttérben jobban megbúvó aláfestések kerültek, ami a hangulat szempontjából mindenképp dicséretes.
Újdonságként tekinthetünk persze a használható kártyák egy részére (a Core Set lapjai között szép számmal szerepelnek régebben kiadottak is), sokkal jelentősebb bővítésnek számít azonban a Bosszú (Revenge) és a Főellenség (Archenemy) mód debütálása. Ám mielőtt rátérnék ezek részletesebb ismertetésére, röviden tekintsük át, milyen szabályok mentén is folyik a küzdelem a varázslattól duzzadó Multiverzumban!
Mi az adu?
Azok a harcedzett olvasók, akik nem (csak) modern fizika szemináriumról ismerik az említett kifejezést, nyugodtan átugorhatják a következő bekezdéseket. A játék kerettörténete szerint a Multiverzum voltaképp különböző létsíkok sokaságát jelenti, melyeken merőben eltérő életformák és kultúrák honosak, hőseink, a Síkjárók (Planeswalkers) pedig ezeket bejárva szerezhetnek új szövetségeseket, és sajátíthatnak el mágikus képességeket. A gyakorlatban mindezt kártyáink testesítik meg, melyek segítségével megküzdhetünk ellenfeleinkkel, vagyis a többi Síkjáróval.
A kártyák között jelen esetben négy fő típust különböztethetünk meg: a lényeket, a varázslatokat és a tárgyakat, valamint a földeket. Bár nem helyénvaló egy abszolút fontossági sorrend felállítása, kezdőként valószínűleg a lények használatára érdemes fókuszálni. Ők szolgálnak majd támadásaink derékhadaként, egyúttal életpontjaink védelmezéséért is felelnek, ha fordul a hadiszerencse. Minden lény rendelkezik bizonyos nagyságú sebzéssel és ellenállással, egyesek pedig állandó, vagy aktiválást igénylő képességekkel is. Ezek ügyes használatával és kombinálásával könnyen megváltozhatnak az erőviszonyok, így például egy csapatnyi jól szervezett goblin legyőzheti a legnagyobb sárkányokat is.
A varázslatok palettája rendkívül széles: támogathatjuk velük lényeinket, vagy épp elpusztíthatjuk az ellenünk megidézetteket, gyógyíthatunk és sebezhetünk, erőforrást gyűjthetünk, vagy egyszerűen lépten-nyomon keresztbe tehetünk vetélytársainknak. A mágikus lapok között a legalapvetőbbek a varázsigék (Sorcery), melyeket a lényekhez hasonlóan kizárólag főfázisainkban (erről kicsit később...) vethetünk be. Ily módon működnek a bűbájok (Enchantment) is, azonban míg a varázsigék azonnal és egyszer fejtik ki hatásukat, addig ezek eltávolításukig játékban maradnak. A harmadik csoportba tartozó kártyákat a magyar fordításban trükköknek (Instant) nevezik, erejük pedig abban rejlik, hogy bármikor elsüthetők -- bár hatásuk szintén egyszeri. Ellenfeleinknek különböző tárgyak (Artifact) használatával is okozhatunk kellemetlen meglepetéseket, ezek általában abban különböznek a bűbájoktól, hogy képességeik külön aktiváláshoz vannak kötve.
A felsorolt lapokat azonban legfeljebb legyezőnek használhatjuk majd, ha nem rendelkezünk földekkel (Land). Minden egyéb kártyánkhoz tartozik ugyanis egy feltüntetett idézési költség, az ehhez szükséges manát pedig földjeinkből tudjuk kinyerni. A helyzetet bonyolíthatja, hogy maga a mana sem egy és oszthatatlan, hanem ötféle „színben” érkezhet (egy Mocsár földkártya például feketét termel), a legtöbb esetben pedig pontosan meghatározott, hogy melyikből mennyit kell költenünk egy lap kijátszásához. Némi segítséget jelent, hogy paklink összeállításánál a program elvégzi helyettünk a megfelelő típusú és számú földek hozzáadását, de egy szerencsétlen húzással még így is előfordulhat, hogy szűkös erőforrásokkal kezdjük a játékot.
Maga a küzdelem körökre osztva zajlik, mégpedig addig, míg valamelyik fél életpontjai le nem nullázódnak. A körökön belül különböző fázisokra bontott a játékmenet: a laphúzás után általában első és második főfázisunkban van lehetőség idézésre, a lényekkel való támadásra (vagy blokkolásra) pedig ezek között kerül sor. A szabályok alaposabb megismeréséhez szerencsére nem csúfos kudarcokból kell majd tanulnunk, nagy segítségünkre lesznek a készítők által beépített tippek és súgók, valamint a két elnézőbb nehézségi szint.
Első nyerés kutya vesztés...
Magic Magyarországon
Azoknak sem kell csüggedniük, akik hamar kinövik a virtuális verziót – a Magic: The Gathering kártyái hazánkban is megvásárolhatók, a nagyobb városokban pedig heti rendszerességel szerveznek versenyeket, melyeken akár komoly díjak (még több kártya) is besöpörhetők.
Ezek közül előbbi lényegében a kampány újrajátszására invitál, azzal az „apró” különbséggel, hogy a korábban elpáholt Síkjárók brutálisan felerősített paklikkal és új, gyilkos praktikákkal felvértezve várják visszatérésünket. Ennél izgalmasabb (és még szadistább) azonban a Főellenség játékmód. Igaz, itt nem egyedül, hanem két társunkkal együttműködve próbálhatjuk meg térdre kényszeríteni az épp utunkba kerülő gazembereket, akik viszont amellett, hogy a szokásos életpontmennyiség duplájával rendelkeznek, még nyíltan csalnak is. Teszik ezt az úgynevezett intrika (Scheme) kártyákkal, melyek közül akár egy is képes a feje tetejére állítani az erőviszonyokat, ha a megfelelő időben kerül kijátszásra. Szerencsére aktuális ellenfelünk nem maga dönt használatukról: az intrikák saját körének elején, véletlenszerűen aktivizálódnak, jó esetben pedig egyszerre csak egy ilyen lap hatását kell átvészelnünk.
Ahogy az talán sejthető, a Főellenségekkel vívott küzdelem akkor a legszórakoztatóbb, ha gépi szövetségesek helyett barátainkkal összefogva izzadunk vért a győzelemért, arról nem is beszélve, hogy így lehetőségünk nyílik közös taktikák kialakítására. A kooperatív opció mellett persze vétek lett volna kihagyni a klasszikus többjátékos módokat is. Ezekből -- az elődhöz hasonlóan -- ismét kettőt kapunk: a Free For All legfeljebb négyfős gyepálását, valamint a Kétfejű Óriás (Two-Headed Giant) névre hallgató, értelemszerűen kétfős csapatokra szabott megmérettetést. Utóbbiban amellett, hogy látjuk, társunk milyen lapokat szorongat, közösen kell osztoznunk harminc életponton, így érdemes megfontoltan cselekedni a meccs utáni szemrehányások elkerülése végett... Ahogy az lenni szokott, a sors néha összehozhat minket agressziótól túlcsordult, de apadt intelligenciájú felebarátainkkal, mindazonáltal a multiplayer egyértelműen a játék legizgalmasabb része.
Gyenge lapjárás
Még több kártyát!
A játék első kiegészítője már tavaly ősszel megjelent Ascend Into Darkness címmel, a Steamen szintén elérhető DLC-kkel együtt pedig a használható paklik száma megduplázódott!
A játék legfájóbb hiányossága mégis a pakliépítés szabadságának korlátozása. A Duels of the Planeswalkers előző részét rengeteg kritika érte, amiért régi lapjaink és az újonnan megszerzettek -- minimális szelektálás lehetősége mellett -- összefésülve képezték a csaták során használt paklinkat, így ellehetetlenítve eredeti koncepciók kialakítását. Bár tagadhatatlan, hogy a fejlesztők figyelembe véve a rajongói sirámokat, átalakították ezt a rendszert, az eredmény mégsem a várva várt teljes szabadság. Mindössze annyi történt ugyanis, hogy a megnyitott kártyák mellett immár a kezdésnél megadottakat sem kötelező „bekevernünk”, amíg paklink legalább hatvan lapból áll. A fő probléma pedig még mindig az, hogy egy (előre felépített) paklihoz csupán bizonyos számú kártya (konkrétan tizenhat) szerezhető meg, ráadásul arra sincs lehetőség, hogy különböző lapjainkból a maximálisan használható négy darabot összegyűjtsük. A készítők tehát nem szerették volna, hogy a kezdőpaklikat más taktikák mentén alakítsuk át, ezzel esetleg felborítva az általuk megálmodott egyensúlyt. A gond csupán annyi, hogy ez az egyensúly megmaradt álomnak... Mindent verő pakliról ugyan nem beszélhetünk, mégis vannak aránytalanul gyenge, és a riválisaik többségét könnyűszerrel legyőző összeállítások. Sajnos így a többjátékos módokban előállhat az az áldatlan állapot, hogy szinte mindenki ugyanazzal a három paklival próbál érvényesülni, ráadásul ideális esetben is csupán tízfajtával találkoznánk.
Az ilyen hibák és hiányosságok hosszú távon sokat rontanak a játékélményen és a szavatosságon, bár utóbbit a kiegészítők mellett letölthető tartalmak is hivatottak garantálni. Legnagyobb bizodalmam azonban a lelkes felhasználói közösségben van, melynek tagjai az előd hasonló gyengeségeit számos moddal próbálták orvosolni, egész szép sikerrel. Ám éppen ebből kifolyólag lehet elgondolkodtató, hogy jelen állapotában érdemes-e az új verzióra váltani, vagy néhány játékmódról lemondva élvezni a kártyák nagyobb, hívogatóbb repertoárját...
Mindent összevetve azonban úgy gondolom, a Stainless Games tökéletesen elérte célját a programmal: a keményvonalas Síkjáróknak kisebb csalódást okozva ugyan, de megalkottak egy szebb, fogyaszthatóbb játékot, mely egyaránt képes félórás és félnapos kikapcsolódást nyújtani, a rászokáshoz pedig abszolút ideális. Ajánlani elsősorban azoknak tudom, akik most szeretnének megismerkedni a Magic világával, de két Intro Pack áráért inkább a tíz virtuális paklit választják. Kétlem, hogy rossz üzlet lenne.
